Porlepte festmény egy romos vár falán

Egy tétova mozdulat

  
 Egy férfi és egy nő nézi egymást a festményen,
mögöttük a láthatárba olvad a Nap,
szitál a sötét, de még mindkettőjük szemében
parányi, vöröslő fénycseppek izzanak,
ott parázslottak az elmúlt két-háromszáz évben,
a festő vásznán tovább élt a pillanat.

Csak áll a nő epedve, őrült vággyal szívében,
de még hiányzik egy tétova mozdulat,
a férfi hölgye jelére vár, s történjen bármi,
ő ott fog állni a tóparti fűz alatt,
már csak képmásaik élnek, de amíg így néznek
egymásra, szerelmük örökké megmarad.

Az olyanok, mint te meg én - két sebesült lélek -
azt szeretik igazán, akit nem szabad,
mégsem sodródhatunk, mint jeltelen alkatrészek
az Idő kerekén, míg végleg elszalad,
most én is úgy nézek rád, mint a férfi a képen,
ugyanúgy várom jeled és hívó szavad.

Azt mondod, szívesen újrafestenéd, ha kérlek,
hát jó, akkor fess a tél helyébe tavaszt,
nyíljanak pipacsok a kertben és százszorszépek,
fess napkeltét, ébredő lepkét, madarat,
fesd meg ahogy a férfi és nő egymáshoz érnek,
ahogy leomlanak közüttü(n)k a falak...

Fesd újra az egészet s mire ismét ránézek,
eltűnik a régi képről a két alak...