Néha egyedül, néha ketten...

Léha szirének hívtak néha


Mint kísértethajó kapitánya, jártam a szabad vizeket,
Nem kerestem kikötőt és nem vártam friss híreket,
De az ösztönvilágom semmibe hulló horizontja felett
A Holdat faggattam és csillagokból olvastam jelet,
Hogy meddig tart még az út, merre vár „az” a hely,
Hol van az a kis sziget, ahol végre partot érhetek.

Léha szirének hívtak, néha egyedül, néha ketten,
Hulljunk együtt a mába és olvadjunk egymásba
A hófehér sziklák közt megbújó hirtelen csendben,
Pedig tudták, hiába, mert süket vagyok és kába,
Csak várok rád türelmesen és ez így van rendben,
Végül megjöttél és tudtam, én is megérkeztem.

***

Ugye milyen szép minden kezdet?  Ugye milyen tökéletes "ez" a hely?
A megérkezés öröme, ahogy elringat a csendes kikötőben lehorgonyzott hajó ... 
Hátradőlsz a hibátlan napsütésben és bámulod, ahogy pillangók röpködnek körülötted.
De amikor jobban megnézed őket, észreveszed  szárnyukon a furcsa, sötét foltokat...
Mert....


Van benned valami

Úgy tűnt, mi vagyunk, akiért majd a harang szól,
Boldogságunk mégse tartott tovább, mint a tangó,
Amire már nem dobban úgy a szív, mint akkor.
Van benned valami, amit nem értek, ami nem jó,
Amitől kétségbeesve száll fel-alá a gyomromban
Vagy két tucat, trendi halálfejet viselő pillangó.

Ma már fellélegzek, ha esténként elalszol végre,
De még jól emlékszem az első éj minden percére,
Mert van olyan emlék, amit nem söpörhetsz félre,
Ezért talán sosem mondom ki, hogy tényleg vége,
Lélekösvényeim közt úgyis megbújnál néhány évre
Mint virágpor, amit felkap a szél és visz kedvére.