ereriversei

Szívedben elbújnék, egy apró, kis helyen,

különös fészkében lelkem ott csitulna,

picinyke fakk és még passzentos is legyen,

ahova megtérek világtól kifúlva.

 

Más úgysem férhetne abba a csöpp zugba,

nekem lett teremtve, pont az én formámra,

ha mégis elhagynám, s utódom jön, tudja:

a részed maradok – mindig és továbbra…

 

Sohasem lelné ott, örömét senki sem,

számára nem lehet rejtekem komfortos,

lötyögnek, szorulnak tagjai, mert hiszen,

nem lesz a szerelem neked sem oly fontos;

 

Hiszen az Igazid – én vagyok, tudod jól,

s próbaként, új párod helyemre gyűrheted,

szabadon engednél bár ki a burokból,

fogollyá lett lényem pótol csak űrt benned…

„EZOTÉRIA”

Dilettánsok

 

Napi stressz

 

Nagy üstöt kavar a „boszorkány”,

varázsigéje csak koholmány,

állítják: szélhámos!

S bár az ár méltányos,

árt az üzletnek a sok botrány…

 

Jövő égen-földön

 

A „mester” egy bölcs, koros kópé,

élete nem a horoszkópé!

Pásztáz és méreget,

csillagos szép eget,

hogy eshet ebből már most lóvé?

 

Esőtánc

 

Csörgeti csontjait a „sámán”,

táncol az őrület határán,

a remény tovaszáll,

itt maradt az aszály,

elűzik - hisz csak egy balfácán…

 

Szeánsz

 

Koncentrál egy csüggedt „médium”,

(mögötte lufikban hélium),

nagy szeme plafonon,

az ilyen napokon,

lehet vajh meséből prémium?

 

Nekem nyolc…

 

„Számmisztikus”, ezért nagyon morc,

felette könyvektől roskadt polc,

firkál egy füzetbe,

fogytán van türelme,

nem érti meg, nekem miért nyolc?

 

Csakis hivatástudatból

 

Azt mondja a leány kísértet,

akit egy szellemfi kísérget:

- Ha csókkal „meglepel”,

leomlik a lepel,

s jöhet egy kísértés-kísérlet…

 

Aranyláz

 

Megfáradt a vén „alkimista”,

lassan kipipálva a lista.

Lehet csak babona,

ráment a vagyona,

s eredmény nagyjából – csak: „nyista”…

 

Műszaki hiba

 

„Jósnőnk” üzlete még mehetne,

ám csökken egyre a keletje.

Homályos a gömbje,

ez tette őt tönkre,

kártyáit szemétre vetette…

 

 

Cseppek

 

Élt egyszer egy vén vízhordó,

a munkája zord, kemény,

vállán rúdon, két nagy bordó,

öblösödő kőedény.

 

Messze volt a tiszta forrás,

s a sok mérföld bíz’ hátrány,

fájt neki bár minden botlás,

kenyeret vett - víz árán...

 

Cserepei egyikében

mindig csurig volt a szint,

ám párjában némiképpen

csak leapadt lassankint.

 

Bántotta ez a repedtet,

urát gyakran kérdezte:

„Fáradsz? Tűrtél épp eleget,

új edény kell részedre!

 

Mért nem dobtál még szemétre?

Úgysem látod hasznomat,

rég ideje, most cserélj le,

bolond, aki halogat!”

 

A gazdája jót nevetett:

„Kicsinyhitű, nézzél szét!

Hullajtottad a nedveket,

sok-sok virág lett, és szép!

 

Ismertem én a hibádat,

s hintettem el magokat,

vized és a napimádat

dús szirmokat csalogat!

 

Csapásunknak egy oldalán

teremnek csak; láthatod!

Első forró nap folyamán

meghal mind, ha nincs bajod…

 

Tíz éve van már, hogy így várt,

feldíszítve asztalom,

megláthatod te is mindjárt,

itt van a nagy alkalom!”

 

Bevitte "Őt" a házába,

mert értékes, jó barát,

rámutatott vázájára,

s mosolyogta sóhaját…

Múlt századelőn egy leánynevelő intézetben tett rövid, titkos naplóbejegyzés

 

Nem viselek bizsut soha,

mert tiltja ezt az iskola,

de, ha szólal halkan zene,

máris gyógyul lelkem sebe.

Úgy érzem, hogy táncolnom kell,

ritmus diktál, szívem: „dob” – ver!

Túllépek az összes gondon,

muzsikában feloldódom,

s végül, ha már elfáradtam,

oly élmény volt, mely páratlan,

nem élhetem át elégszer,

napjaimon ez az ékszer!

 

Ha a szabályrendszer merev, a tánc is lehet „szelep”

 Mese egy kivárt és megragadott alkalomról

Avagy egy karrierista bútor villámgyors térhódítása

 

 

Régóta vágytam az önálló életre,

s elhagytam a fészket fiatal létemre.

Kellett bár jó pár év, míg lett egy kis házam,

pincével, padlással – épp ahogy kívántam.

 

Költözködésemkor pakoltam, kerestem,

teendők sora volt túlterhelt fejemben.

Kiürült sok doboz és felül útban volt,

gondoltam megnézem velük az alagsort.

 

Lépcsőkön leérve, félhomály fogadott,

sarokban megláttam egy ócska fapadot.

Szétnéztem, próbáltam keresni kincseket,

enyészet-csapdából, még ami kint rekedt.

 

Csend volt, de rövidet percegett néha szú,

az egész látványtól rám tört kis mélabú...

Jó lenne pár kacat, ha köztük volna ép,

baba is hevert ott - egykoron csodaszép,

 

láttam még lámpákat, sokféle limlomot,

jónéhány szerepe, előttem titok volt…

Ekkor egy vén fotel kimondta nevemet,

s nyekergő hangjával – nem kicsit – meglepett.

 

Alkalmat talált és mesélte, de rögtön,

vallotta: ez a hely számára - egy börtön.

Ígérte, meglátom – ő lesz az "Igazim",

karfáján helyeselt számtalan magazin.

 

Úgy sejtem gyakorolt - magára rábeszélt,

ügyesen mondta fel, mint gyerek a leckét,

diszkréten hallgatott nyugdíjas mivoltról,

véletlen hagyhatta ezt ki a riportból…

 

Miközben hencegett, megtörtént a csoda:

ahogy megérintett – nem vágytam sehova!

Csüccsentem ölébe, gyengéden behorpadt,

Éreztem, kell nekem - hiába lerobbant.

 

E bútor ugyanis, annyira dédelget,

a testem állítja: lelek itt védelmet!

Kidomborította, meggyőző alkatát,

hadd legyen sufniból kimentett jóbarát,

 

 bevetett mindent, hisz helyzete lett, s komoly,

tudta, hogy általa lehetek csak fogoly.

Leigáz, míg ülök, ravasz stratégia,

meghódít komforttal, ez – rafinéria!

 

Pedzette, hogy színe, mutatna a kertben,

ám huzata kényes, kíméljem parketten.

Bársonya divatmúlt, de kaphat palástot,

Pasztell zöld, kifakult – mégis elvarázsolt.

 

Odaképzeltem a csöpp előszobámba,

érkezőknek, amint – karjait széttárja,

körötte növénnyel, szép színfolt lehetne,

haszna a fogast is legyőzné nevetve.

 

Praktikus lesz majd, hogy rádobjam a szatyrom,

csizmám is húzhatom ülve, ha akarom,

fészkében az elmém még tovább fontolgat:

világos lett immár; legyőz e fondorlat…

 

Dióbél érez így héjában, ha marad,

vagy egy csöpp fióka anyai szárny alatt,

akárhogy fordultam, karolt csak ádázul:

tökélynek nevezni kényelmét; rám hárul!

 

Oldalán lábaim átvetve hevertem,

nagy pókkal szemezve közvetlen felettem,

sok régi lemez és egy ócska gramofon,

aggódtak: a csillár, mit szól a plafonon?

 

Még tovább méláztam, hol legyen a helye,

dolgozószobámnak, sem lenne szégyene,

képezné ki magát, ötletforrásommá,

bár néhány szavamat – tán kifogásolná...

 

Nappalim szögletén, lehetne oázis,

ölelő mélyéről, szállhatna fohász is,

hajnali fényeket, belőle szemlélném,

merengnék kávézva - álmaim emlékén…

 

*

 

Persze, hogy hálómban kötött ki legvégül,

és itt is maradhat, amíg csak megvénül,

majd együtt nézzük az unalmas, rossz műsort,

hallgatunk zenét, mit sugároz a műhold,

 

s szemüvegem, ha lesz, rá azt is tehetem,

reggel – jó esetben – matatva meglelem.

Majd telnek napjaink, idilli békében,

hisz ő a "nekem lett" – álom karosszékem.

 

Így lopakodott be - szívembe, szobámba,

s érte el célját az offenzív blokádja,

tanulság e versből, talán csak az lehet,

hódíthat vén „trón” is, csalafintán teret...