Napfény villant

Lehettem volna


Emlékszem ahogy mesélt a szemed,
de különös meséidből észrevétlenül
könnycseppek hullottak le a mélybe
és összegyűltek égig érő fánk alatt,
lábaid himbálva élvezted a szelet,
én a legalsó faágon ülve bámultalak.
 
Rám néztél és becsuktam a szemem,
lassan felolvadtál bennem és tudtam,
fent a Mennyben se lenne másmilyen,
csak ültem és vártam ajkad érintését,
éreztem ahogy egyre hevesebben ver
sok nagy viharban megtépázott szívem.
 
Ám te csak a csalfa tükrödet bámultad,
hátha épp elsuttogja első igaz szavát,
közben kövér könnycseppek hullottak,
és egyetlen jégkirálynő-pillantásodtól
jéggé dermedt a könnycseppóceán
és zord sarkvidékké változott a világ.
  
Lehettem volna tükrödben az az arc,
akivel együtt mártózhattál volna meg
abban a csodás, törékeny pillanatban,
de nem figyeltél rám és megtanultam,
hogy mégse végződik jól minden mese,
és nem minden távoli sziget lakatlan.
 
Napfény villant és szétáradt körben, 
az olvadó jégre festett káprázatként
megérkezett értem egy vitorláshajó,
búcsúszó nélkül indultam el az útra,
talán intettél, de már nem láthattam,
elvitt egy álom, szép volt és ringató.