dit18 blogja

Már megint az utazásról írok, de mit tegyek, ha nekem - mint elszegényedett kollégistának - ez jutott osztályrészemül. Nem akarok panaszkodni, végül is lehetne sokkal rosszabb is...
A tény, hogy tanulhatok nem mindenkinek adatott meg, pláne nem "ingyenes" oktatás formájában. Ha máshol nem is, de - évfolyamtársaimhoz képest - előrehaladott korom ezesetben hasznomra vált. Mivel pár évet kihagytam az intézményesített okosodásban való részvételből.

Szóval, a vonatokra visszatérve, igénybevettem az efféle síneken közlekedő, zakatoló, lassabb, gyorsabb, fel-felbőgő, tisztább és piszkosabb tömegközlekedési eszközöket. Szerencsémre ebből a tömeggel nem hozott össze a sors olyan gyakran, mivel hosszabb utakat tettem meg. Bizony azt a tényt, hogy rémült, megalázott heringek módjára mégsem szoronghatunk végig két és fél órát, kis hazánkban is belátják az ezügyben illetékes szervek.
Mondjuk, ha agyonszoronganunk nem is kellett, de vasárnap délután azért megesett - nem is ritkán - hogy egy röpke órácskát azért a folyosón töltöttünk arra várva, hogy valamelyik szép, világos, meleg, nem utolsó sorban ülésekkel teli fülkében helyhez jussunk. A zárt ajtókon keresztül révetegen néztünk be a keresztbetett lábbal ülő, elmélyülten olvasó szemüvegesekre, a fejét ütemre rázó füldugós, vagy éppen a gondterhelt rejtvényfejtős arcokra. Mikor pedig le-leszálltak egy-egy nagyobb állomáson, előzékenyen kiengedtük őket, miközben - minden hátsó gondolat nélkül - a fülke belseje felé kacsingattunk. Az éppen leszállni akaró pedig nagy csomagjával a többi, padlón heverő utazótáska között lábujjhegyen sazzézgatott, ügyelve arra, hogy mind kevésbé gyürje fel a gyanútlan folyosón utazó arcát a vonatablakra.

Mikor végre fülkébe kerültünk - ha szerencsénk volt - egy kosárlabdázni szerető fiatalember felsegítette a csomagunkat a fejünk felé. Ha pedig ez a kiváltság nem adatot meg, a csenevész bölcsészgyerek - aki amúgy még nálunk is alacsonyabb volt 10 centivel - csak empatikus pillantásokkal közölte velünk nehézségeink átérzését.
A kényelmes ülőhelyet végre elfoglalhattuk és végre olvashattunk, zenét hallgathattunk mi is. Vagy csak egyszerűen nézhettük révetegen a velünk szemben ülő bokáját, zoknijának vicces mintáját, esetleg próbáltuk kibetűzni a zokni poénos felíratának csattanóját.
Ez mind szép és jó, de egyszer csak rádöbbenünk, hogy kicsit túlfűtik a vonatot. Melegünk lesz. Szétnézünk, mások is így vannak e, vagy csak szervezetünk űz komisz tréfát velünk (tapasztalt utazók sejtik, hogy az előbbi lesz igaz). Azután nyugtázzuk, a többiekről is folyik a víz. A szerencséseken zip-záros vagy gombos felsőrész van, a többieken pulóver. Ha az utóbbit választottuk elindulás előtt, akkor pedig ki kéne belőle valahogy bújni, mert még van egy háromnegyed óra, és főttcsirke lesz az illető hölgyekből, vagy ha konkrét akarok lenni belőlem, ha nem hámozom ki magam valahogy a túl magas hőmérsékletet biztosító ruharétegből. Hosszas vívódás és a szomszéd orrsövényferdülésének vizsgálatát követően sikeresen végrehajtottuk a küldetést. Csapzottan várjuk a végkifejletet. Mindenki tűkön ül, arra várva érjen véget ez az 59 Celsius-ban való eleven megfövés. Már senki sem olvas, esetleg a zenehallgatás még megy, mert ahhoz nem kell különösebb agyi tevékenység. Az élelmesebbek kimennek a folyosóra, ha nincs túl nagy tömeg.

A vonat tülkölése végre jelzi: lakott területhez közeledünk! Ez a reménysugár mocorgásra ösztönzi a melegtől elcsigázott embereket. Végre! Talán mégis túléljük ezt az utazást! Azután valóban öltözködni kezdünk. Bár semmi kedvünk még több ruhával tetézni a testhőmérsékletünk elviselhetelen magasságait. A kabát felvételével kivárunk az utolsó pillanatig, az utazótáskát meg valahogy leráncigáljuk, testi épségünkkel mit sem törődve.

Leszálláskor majd' leszédülünk a lépcsön. A csomagunkat magunk elé tartjuk, ha esnénk, mégis puhán landoljunk. Megcsap minket a hideg levegő, ami a benti szaunai állapotok után egyszerre üdítő és kellemetlen. Látjuk egymás kipirult, csapzott arcát és a felszabadultság érzésével vágunk neki utunknak.

Kicsit érdekesen hathat a cím. A téglákkal az előző bejegyzésemre szerettem volna utalni, mégpedig az utolsó gondolatra. Igen, a személyiség fejlődésére jó hatással van a szépirodalom. De a meglévő tudásunkat is gyarapíthatjuk a könyvek segítségével. A minap pedig olvastam egy ide illő idézetet: "Az olvasottság még nem tudás, ahogy a tégla sem ház." /Katona József/
Vagy nem is passzol ide annyira ez az idézet? Na, mindegy. Engem ez nem fenyeget, mármint, hogy túl olvasott legyek... Az én házam tényleg olyan mint Petrocelli-é. :)

Most akartam bejelentkezni fogászatra. Szerencsére nincs időpont a hétre. :) Nem azért, mintha félnék. Érdekes, hogy a fogorvostól, a horrorfilmektől, rovaroktól nem rettegek különösebben, mondhatni egyáltalán nem. Na, jó ritkán egyedül, éjszaka egy-egy film már megijesztett. Ja, meg az X-akták... Lényeg, hogy nem különösebben kavarnak fel ezek a dolgok, viszont az élet "normális" helyzeteiben könnyen zavarba jövök, és nem vagyok elég határozott. Megfigyeltem, aki fél a fogorvostól, annak viszont nem okoz gondot a civilekkel való érintkezés. Summa summárum most örülök, hogy nem kell mennem a fogászatra, inkább a lustaságom és időhiány okán.

Elmondok egy sztorit, hogy tovább bizonygassam bátorságomat. :) Az úgy volt, hogy elkezdtek torlódni a fogaim. Nagyon jól hangzik, igaz? Na, de nem azért, hogy jegyet kaphassanak a garatban tartandó lebilincselő hangversenyre. Korom előrehaladtával bölcsességfogaim növekedése idézte elő a problémát. Fogorvosom javaslatára - kb. ötszöri vizitdíj befizetését követően - a szájsebészeten kiműtötték a befordult fogamat. Nem volt túl felemelő, de mosolyogva mentem be, mert barátommal éppen egy idős nénivel társalogtunk. A néni azt mondta, hogy csak ugyanígy jöjjek ki is. Tök rendesek voltak odabent, meg viccelődtek is, úgyhogy vigyorogva léptem ki kipolcolt képemmel. Az ott várakozók arcára kiült a döbbenet. Én először nem tudtam miért néznek annyira, bár a "túlélőket" mindig árgús szemek kísérték. Azután már azon nevettünk, hogy milyen lökött vagyok, hogy fülig érő szájjal jövök ki a szájsebészetről.

Szóval, hogy kapcsolódnak ide a mobilok. Háát, sehogy sem. Ha nagyon erősködni akarok, esetleg a szájsebészethez tudnám kötni, mivel a távcsókolózásra alkalmas mobiltelcsóról szeretnék véleményt mondani. Enyhén szólva szörnyű egy találmánynak tartom. Már nem elég, hogy amúgy is sokkal kevesebb időt töltenek együtt az emberek, meg egyáltalán... Nagyon elvetemült az egész, bár már minden ilyesmi kezd természetes lenni. Félek, hogy 20 év múlva ez is az lesz. Mi jön még??? Foghúzás mobilon? Hm. Ez nem is olyan rossz! :D

A könyvtárak varázslatos világa már gyermekként is megbabonázott, bár az az igazság féltem a könyvekhez nyúlni. Attól tartottam - valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva - hogy nem szabad őket levennem a polcról, hiszen én még csak egy gyerek vagyok. Ez biztos, hogy a felnőttek dolga. A baj csak az volt, hogy mikor unokatesómmal elmentem a könyvtárba, sohasem közöltem, hogy melyik könyv tetszik, csak bámultam őket, ahogy szorosan egymás mellett vállvetve ültek a polcon, mint tyúkok a kakasülőn. Csak úgy jutottam könyvhöz, ha végre tehetelenségemet észlelvén segített rajtam a könyvtáros. Szóval meglehetősen mulyán viselkedtem, így visszatekintve. De metségemre legyen mondva, ekkor tanultam meg olvasni, szóval úgy 7 voltam mindössze. A jobbik megközelítés az az, hogy már akkor is tisztelettel nyúltam a könyvekhez. (Mondhatni túl nagy tisztelettel, mert elérni viszont nem sikerült a csábító, színes mesekönyveket, mégsem.)

A lényeg, hogy ez valahogy a mai napig megmaradt. Bejutok a könyvtárba, felmegyek a bordó bársonnyal fedett lépcsőkön és elfog egy izgalmas érzés, mint gyerekként. Csak most már tudom, szabad őket megérinteni. Flangálok, bolyongok a 2m 10 centis polcok között, igazából azt sem tudom mit akarok kivenni. Ha jön egy könyvtáros messziről elkerülöm, nehogy rajtakapjon céltudattalan, bohókás bújócskámon, mert még megkérdezi, mit keresek és nem tudok feleletet adni. Ahogy andalgok, megnézek egy-egy könyvet, néha már-már azt hiszem szembe fog velem jönni Nicolas Cage az Angyalok városából. De nem teszi, nem fedheti fel magát, ő is csak bújkál a polcok között.

Első bejegyzésem címe talán érdekesen hat. De nem szeretnék bemutatkozni. Majd úgy is kiderül, milyen is vagyok valójában.

Vidékről ingáztam Miskolcra középiskolába. Majd később is rákényszerültem, hogy bejárjak reggelenként, és megtegyek 17 km-ert a távolsági buszon, aminek bogarak számára is vonzó sárga színe mai napig megdobogtatja szívemet. Pláne, ha futnom kell, hogy elérjem.

Szóval reggel fél hatkor kelni, nem volt egy leányálom, így hosszas anyai unszolás hatására lett abból 5:45 is. Még akkor a cuccaimat össze kellett rámolni, arról nem is beszélve, sosem tudtam, miben is menjek aznap az utamra. Szóval nem könnyítettem meg a reggeleket otthon egy szálat sem... Enyhén bedagatt szemekkel matattam a fürdőszobában, és rémülten néztem farkasszemet a kialvatlanságtól eltorzult arcommal a tükörben. Erről Charlie egyik dala jut eszembe: "még ha össze is gyűrte az ágy". Nos, engem azt hiszem, nem gyűrt össze eléggé, még gyűrhetett volna egy kicsit.

Gyorsan haraptam valamit. Szószerint valamit, mert már nem volt időm lereagálni, hogy anyukám, pontosan, mit készített reggelire. Evés után sem derült ki, mivel az ízeket és szagokat sem éreztem. Már rég indulnom kellett volna, rohantam is, ahogy egy kevés sportot látott gimnazistához illik. Rekordokat nem tudtam felállítani, mert az idő mérésére már nem volt időm. Szerecsére a buszmegálló elég közel van hozzánk, szóval egy olyan 200 méteresnek felelt meg az általam gyakorolt táv.

Télen persze ilyenkor még tök sötét van, annyira, hogy jobb, kevésbé futós napokon jó érzés volt elvegyülni a sűrű sötétségben, és állni a többiekkel a kis járdaszigeten. Az ismerődöket már 100 méterről, ködben, napszemüvegben, hátulról is felismertük és suttogva beszélgettünk, mint a könyvtárban szokás.

Azután a busz bömbölve, kékes fényével a hajnali sötétségbe hasítva végre megérkezett. Még fújtunk egy-két párásat, aztán libasorban a bérletünket mutogatva felszálltunk a már amúgy is elég tömött hatkerekűre. A sofőr szánakozva nézett minket, aztán visítva, nyekeregve záródott a 28 éves autóbusz ajtaja. Néha, néha egy aggódó arc feltűnt a busz mellett, gazdája próbált feljutni a már mozgó pöfögőre. Ilyenkor átéreztük szorult helyzetét, szurkoltunk, hogy érje el. Általában hepi end lett - pláne, ha szóltak az érdekében a sofőrnek egy jó szót - és sikerült elcsípnie a jól megtömött, rikító sárga tömegközlekedési eszközt.

Kellemetlenebb volt, amikor az én arcom tűnt fel aggódva a már induló busz mellett. Néha láttam, hogyan szegeződnek rám a szurkoló tekintetek, és ez még motivált is. Felvett a sofőr, és légszomjamat elnyomva egy köszönömöt préseltem ki magamból, majd meglobogtattam a bérletemet. Úszkáltam a kiharcolt figyelem okozta rám szegeződő reggeli álmos, de már élénkülő pillantásokban. Kicsit szégyenkeztem, de odase neki, mindenkivel megesik az ilyesmi (csak velem miért ilyen gyakran?).

Elhessegettem a negatív gondolatokat, és átadtam magam a rádióból szóló, andalító zenének. Elöl mindenki úgy érezte éppen egy klipben van, a zene elgondolkodtatott minket, és csak néztük a fogyatkozó utat a napfelkeltében. Néha dudáltak, ingerkedtek a városban, de minket már nem érdekelt a külvilág. A buszosfőr volt az egyedüli, aki a munkáját végezte, és ezért nem adhatta át magát az érzésnek, mert épségben meg akart érkezni. De ez már nem pusztán munka volt, hanem hivatás, és mi átéreztük annak jelentőségét. El kell juttatnia az embereket a munkahelyükre, a gyerekeket az iskolába! Nélküle megállna az élet!

Begörgültünk a pályaudvarra. Akik ültek, nyűgösen álltak fel, de senki más sem tűnt túl elégedettnek. Most már tisztán láttuk egymás arcát, megtört a varázs. Nem is akartunk leszállni, legalábbis én nem. Sokkal szívesebben robogtam volna tovább a felkelő nap felé.