Eső, Te csodás...

Láttam gyülekezni az égen a sötétebb felhőket, reméltem ma is fog esni egy kis eső... átakartam élni újra azt az eső adta időtlenséget, amit tegnap délután...
... Amikor meghallottam, hogy kopogtatják az ablakot a kis vízszemecskék, menten odaléptem, hogy kinézzek egy pillanatra, s csak álltam és néztem, milyen szép... nyitva volt az ablak, így érezhettem is friss, mennyei illatát. Néha-néha megvillant és dörgött az ég, régebben nem szerettem, de most csodálatot véltem felfedezni benne, – ahogy hallgattam a morajlásokat – a természet megtörhetetlen erejének hangját.
Szavakba önthetetlen volt a pillanat csak lenni és átérezni mindezt.
Aztán néztem az embereket, ahogy szaladtak az eső elől, ahogy eltakarták arcukat, nehogy elázzanak... Gondoltam magamban:
– miért szaladtok el?
– miért nem álltok ki az esőbe és csodáljátok?
– miért nem élitek át, miért nem meritek?... ne az eső elől szaladjatok... az elől szaladjatok, ahová épp szaladtok...
Ahogy néztem őket, azt éreztem, az élet elől szaladnak, kifutnának a világból is, csak ne fussanak be önmagukhoz...

*pm*