Strellafugaz blogja

Mondd, miért sajog e megfáradt szív,

ha lényedre gondolok?

S szemem elől merre vesznek el

az utat adó, fénylő csillagok?

Mondd, miért nem feledlek soha?

A törékeny test mondd, miért vacog?

Egy bűnnel bélyegzett fekete lélek

nélküled mondd... merre kóborol?

Lepereg a hús a csontról,

A rideg múlt most végigárad testemen,

Szívemben a fájdalom csak tombol,

Kacag a silány értelem.

Lepereg a hús a csontról,

S felidéződik elvesztett életem,

De egy bilincsbe zárt halál-fogoly,

Még küzd értem egy érzelem.

Lepereg a hús a csontról,

És magával ragad a sötét félelem.

Nem szabadulok már a magánytól,

Társ az utolsó perceken.

Lepereg a hús a csontról.

A múlt mérge már végigáradt testemen.

Szilánk szívemen némaság honol.

Kacag temetett lelkemen.

Vágy... Küzdés... Veszteség... Remény... ''Halál''... A naivitás ára a végtelen út, amit újra és újra végigjár minden ember... Míg a fájdalom és az öröm múlandó, addig sajnos csak ez az egyetlen dolog, amihez ragaszkodhatunk... mert a miénk... örökké((:

Emlék...hát nem látjátok?

A homályba hív e szó,

Hisz csak a múlt árnyéka, 

Mely elkísér, s mint hó

Olvad el, hogy magához

Láncolva éljen ereitekben,

S mint méreg lobban lángra,

Ha hív a messzi végtelen...

Piciny lelkemet a magány és a félelem járja át, de

Szívdobbanásaim elfedik keserű-néma sikolyát,

S a zivatar is halkan, de eltemeti zápor könnyeit,

Mert a szerelem-fájdalom magával ragadta angyal szárnyait.