R Réka Rella

Ásot fognék, s kimennék,
oda, ahoz az elhagyatott,
domb széli kis fához. 
Mely oly magányos, törzse szikkadt,
lombjai viharvertek,
pont olyan mint sokszor az én lelkem!

Majd ottan csak ásni kezdnék,
mélyre, s még mélyebbre... 
Megfognám testem/lelkem,

s majd szó nélkül, némán,  csendben ,

Oda, abba, vetném bele.

Abba a sötét, rideg gödörbe, 

melyet magam ástam két kezemmel!
Na onnét szabadulj ki te lélek, 
S utána háborogj, hogy milyen is  léted!

Fura hely az elme, 

s annak szerkezete...

Hamar hibásodik benne,

egy-egy apró ketyere.

Javítása nehézkes, 

pláne ha sötétség van körülötte...

Mert fura hely az elme, 

hamar borul fényből-sötétbe! 

Falak mögött, 

falak között... 

Ködbe fürdő, 

tán köde örök...

Öröme tömör, 

lelke meg gyötört ...

Útját kereső,  

önmagát  gyötrő!

Üzenet magamnak: Engedd már  el magad ... 

Csak...

Létező...lélegző.. .

Gondolataiba menekvő, vergődő,  merülő...

Álmokat kergető, kereső s tévedő!
Ősz évszakját kedvelő,
szürkeségbe színeket festő...
Lelke van, s ez sokszor lett s lesz még veszte .
De nem bánja,  hisz csak tömegcikk lenne nélküle e világban.
Így inkább veszti lelkét olykor, s majd újra megtalálja, s új világokat teremt majd önmagában!

Az ő világuk más,

Én bele, oda, így nem illek!

Az én világom más,

Ők bele, ide, úgy nem illenek!

Közös világunk reménye,

így hát szerte foszlott!

Darabkákba hullik minden...

S tán már nem is lesz oly kirakós,

mibe én, oda, így beleillek...