Napszél

Nem lehet

Az ember, ki kiuralkodni kíván

Élőn, holton és mindenek felett

Nem tanulta meg évezredek alatt,

Hogy irányítani mindent nem lehet.

 

A szerelemnek égető tüzét

Amely a szívünkben keletkezett

Amíg az ember szeretni képes,

Örökre kioltani nem lehet.

 

Zuzmarától ragyogó fák között

A vadul süvítő fagyos szelet,

Csak azért mert mi fázunk, reszketünk

Kedvünkre megbéklyózni nem lehet.

 

Hűvös ősz után dermesztő tél jön,

Majd rügyeket fakasztó kikelet,

Melynek helyébe perzselő nyár lép

És ezt megfordítani nem lehet.

 

Éjjel, mikor a hold kacsint le ránk,

És csillagok borítják az eget,

Bármennyire is áhítozunk rá

Napsütést varázsolni nem lehet.

 

Erdőben barangoló állatot

Mely eszelősen őrjöng mert veszett,

Azt kezesbáránnyá változtatni,

Hozzánk szelidíteni nem lehet.

 

Annyi dolog olyan titokzatos,

Oly homályos mire nincs felelet,

Hogyha annyira okos az ember

Miért van mégis ennyi " nem lehet "?

Porszem

Nélküled nem vagyok más

Csak egy kicsi porszem,

Zúgó vihar fújja

Láthatatlan testem.

 

Ne hagyd hogy e porszem

A semmibe vesszen,

S vele együtt menjen

Örökre a lelkem.

 

Óvj meg a vihartól,

Vagy sodródj te is velem,

Legyél te is porszem,

De maradj meg nekem.

Kisvirág

Szerény kicsi virág bimbózott a réten,

Új élet ereje lüktetett szívében.

Szerelmesen bámult fölfelé az égre,

Valami gyönyörűt, édeset remélve.

 

Hajnali friss harmat gyengéden locsolta,

A napnak sugára lágyan símogatta

Halovány szirmait kitárta a fényben,

Ahogyan Ő virult, én is úgy éledtem.

 

A Kisvirág imádta szerelmét a Napot,

Vakító fényében lágyan hajladozott

Vidám volt és boldog rövidke élete,

Mindig becézgette gyönyörû kedvese.

 

De jött egy hűvös nap és minden megváltozott,

Erős északi szél zord felhőket hozott

Eltűnt a ragyogás, megszűnt a melegség,

Hideg és sivár lett nélküle fent az ég.

 

A kisvirág búsult, földig lógott feje

Elhagyta őt végleg imádott szerelme.

Bánatába szegény belepusztult lassan,

Amikor elhervadt, én is vele haltam.

Rabok vagyunk

 

Rabok vagyunk

Mindaddig, míg szeretni hőn tudunk,

Addig míg könnyekkel ébredünk,

S elemészt minket gyilkos szívtüzünk.

 

Rabok vagyunk

Mindaddig, amíg meg nem halunk,

Míg le nem hullik szívünkről a bilincs,

A gyötrő kín, a drága kincs.

Mindhiába

 

Szerelmes a nap a holdba,

Sugarait széjjelszórja

Így üzen az éjszakába,

Dehát sajnos mindhiába.

 

És a hold is hőn szerelmes,

Ami neki kínkeserves

Epekedőn vár a napra,

Dehát sajnos mindhiába.

 

Az ő sorsuk oly kegyetlen,

Mert szerelmük lehetetlen

Mindkettőnek egy a vágya,

Dehát sajnos mindhiába.