Tóth Erzsébet: Gyémántok

Tóth Erzsébet: Gyémántok

Ó, a cikk-cakkos szélű képek!
A fénykép egérrágta, bágyadt csodája.
Bámulok szelíd gyermekszemembe.

Ilyen lettem volna?
A matrózblúz, a szörnyű masni!
Kockaformára vágott idétlen frizura.

Látom anyámat, ahogy bajlódik
szénakazal-hajammal, cibálja, simítja,
befonja. De az iskolába?!

Hiába Röltex Rózsi műselyem fénye,
a szigorú igyekezet, ráncba szedni
kislánya megveszekedett hajgubancát.

Levágja, nem tehet mást.
Ahogy fiatalon egy idegen férfi mellé szegődött,
úgy teszi ezt is, megadja magát...

De én a két gyémánt-kislánya közül az egyik vagyok.
Nincs semmije, csak két gyémántja.
Kicsi lányai.

Vigyáznia kell rájuk,
mindent elfelejt, ha rájuk néz.
sírást,  magányt, szegénységet.

„ Miért nem az anyja hozta ezt a gyereket?"
Mordult rá az orvos, amikor karján velem,
félszegen álldogált a rendelésen.

„De hisz én vagyok az anyja!"
Bizonygatta büszkén,
ahogy azóta is oly sokszor...

Húgomat szülte, amikor nyolc nap után
az orvosok már hazaengedték volna,
de útra készen, az ágy mellett összeesett.

A méhlepény pici darabját bent felejtették
szüléskor, vérmérgezéssel feküdt napokig,
szoptatta, dédelgette újszülöttjét.

A titokban dolgozó méregre, a rosszullétekre
nem figyelt föl sem doktor, sem nővérke.
De az angyal időben érkezett.