Nem mondhatom el senkinek...Hogyan írok verset?

Már régóta szeretném megtudni, hogy hogy költőtársaim vajon ugyanúgy írnak-e verset, ahogy én.
Számomra különleges élmény verset írni. Legutóbbi versemhez (Orfeusz dala) kapcsolódó élményemet megosztom veletek, kíváncsian várva véleményeteket.
Már régóta dédelgetem agyam egy rejtett szögletében ezt a témát, de valahogy sosem éreztem sürgető késztetést megírására. Odáig is elmerészkedtem már - hogy szokásommal ellentétben - versvázlatot írjak. (Amit-mondanom sem kell- természetesen nem tartottam be.)
Néhány napja számítógépemet böngészgettem, törölgettem a már szükségtelenné vált dokumentumaimat. Egyszer csak megpillantottam a régebben írt versvázlatom címét: Orfeusz és Euridiké.
Valami furcsa dolog történt velem. Hirtelen - mintegy látomásképpen - egy tengerparti sziklán találtam magam. Naplemente volt, lábam előtt morajlott a tenger. A sziklán ült ellenfényben egy csigás hajú, hajpántot viselő varázsos arcú ifjú ember, kezében lanttal. Tekintetét követve egy fűzfa szélben lengedező ágai alatt megpillantottam Euridikét. Gyönyörű  szőke haján megcsillant a búcsúzó nap sugara. Fehér, hosszú ruhában állt, jobb keze egy lábához simuló őzgida fején nyugodott. Mosolyogva, szerelmes tekintettel nézett az ifjúra hallgatva annak énekét.
Már nem is volt más dolgom: belehallgattam a balzsamos estébe és leírtam Orfeusz dalát.
A kép beleivódott elmémbe, ha festő lennék, vonásról vonásra lefesthetném a jelenetet.
Kíváncsi lennék arra, hogy más is látja-e a képet, amit meg próbál örökíteni versében.