Mezey Katalin: A gyászeset

Mezey Katalin
               (1943 - )
           A gyászeset

A gyászeset, akár az ördög,
ott lovagol a hátadon.
Te nem látod, de látják mások,
mindenki látja, terhe nyom.

Már délelőtt ólmos a lábad,
rogyadozol súlya alatt,
mindennél jobban vonz az ágyad,
de hajnalig üres marad.

Egyik nap hosszabb, mint a másik,
a végire nehezen érsz,
intézkedsz itt, és sorban állsz ott,
zárt ajtók előtt üldögélsz.

Álmodban is nyitod a bukszát,
most te vagy az, aki fizet,
hátha kedves halottadat
valamitől ez menti meg.

Virágárussal konzultálsz és
sírásókkal tanácskozol,
koporsókról és szemfedőkről
színes prospektust olvasol.

Minden jó szó hálával tölt el,
jóra nem számítsz, árva lettél:
földbe téteted kedves holtad,
akit ápoltál és szerettél.

Nem gondoltad, hogy megtörténhet
ilyesmi vele és veled.
Minden visszás és hihetetlen,
s megváltoztatni nem lehet.


Új este ez, mindenben új

Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

•••

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

•••

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.