Libeatusz.0906 blogja

Általában én húzom a rövidebbet, holott mindig olyan gondosan eltervezek mindent. A túlzott taktikázás, az agyalás, az előregondolás... Hát persze. Ez fog egyszer a sírba vinni. Mindig azzal jövök, hogy oroszlán a horoszkópom, aki soha nem adja fel, a végsőkig elmegy, meg satöbbi, satöbbi, satöbbi... Talán tényleg így van. Talán tényleg képes vagyok küzdeni. Talán tényleg sosem adom fel, meg mindig nyerni akarok. Az az átkozott sportolói vér csak nem akar belőlem kiveszni sehogysem. A versengés az versengés, a többi meg... tudjuk.

Azt hinné az ember, hogy erre a mentalitásra van szükség, meg az ilyen "lánglelkű" fiataloké a jövő, akik mindig mozgásban vannak. Egy optimális világban még akár így is lenne. Csakhogy ez a világ egyáltalán nem optimális, távolról sem. És erre szép fokozatosan kezdek rájönni én is. Mégis mindig van egy olyan megérzésem, hogy mi van, ha mégsem? Mi van, ha az idő végül tényleg a magamfajtákat igazolja majd, akik a végén csak sikerrel járnak? 

Azt vettem észre, hogy a megérzések és az álmok nem sokban különböznek, legalábbis jellegüket nézve. A különbséget abban látom, hogy előbbi nagyobb százalékkal válik valósággá, nálam legalábbis. Kilencven százalékban az lesz, amit megérzek, de a maradék tíz sem különbözik annyira a többi kilencventől. Szóval összességében egál a dolog. De hogy akkor mi a bajom mégis? Na ez az, amit még én sem tudok teljesen, amire még nekem is rá kell jönnöm. 

Persze nem úgy, ahogy a Z generáció szokta, vagyis kizárólag a Carpe diem gondolatát szem előtt tartva, de közben meg pesszimistán, kicsit flegmán, kétkedően. Tudatosan, kíváncsian, higgadtan kell szemlélni mindazt, ami körülöttünk történik. A sportriporteri suliban az egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy az életben szélesvásznú nézőpontra van szükség. Ez a fajta gondolat akkor nagyon megtetszett, mert úgy éreztem, hogy így tényleg olyanná válhat az életem, amilyenné én szeretném alakítani. Dolgozni kell még ezen... piszok keményen és írtó sokat. A folyamat következő állomásáról alkotott gondolatok viszont már nem férnek bele ebbe a bejegyzésbe.

Kimondod, mert ki akarod,

azt a bántó, maró gondolatot.

Mindkettőnk szívébe beleszúrsz,

s közben észre sem veszed, mennyi mindent feldúlsz.

Te azt érzed, jogosan jártál el,

én viszont úgy érzem, nem.

Semmi sincs, aminél a szavaid jobban fájnak,

lelkembe egyesével nyílt sebet vájnak.

Pajzsom nincs, csak a könnyeim,

ami a te arcodat ugyanúgy körbelengi.

Át akarlak ölelni, mert így lenne helyes,

de az csak arra lenne jó, hogy újra ellökhess.

Egy darabig még nézzük egymást dühtől és csalódottságtól átfűtve,

hogy aztán elengedjük egymást örökre.

Idegen házba hívtak ma engem, az asztalon már tálalva van minden.

Először vagyok itt, így még nem ismerem a járást,

halkan megbújok csak, és várom az áldást.

Mikor ez megtörténik, enni kezdünk,

az egyik rokon valamin felnevet, miközben eszünk.

Én csak lassan merek enni,

beszélgetni kezdek, majd hirtelen nevetni.

Remek a társaság, a háziasszony főztje is megteszi,

gusztusos, igényes, vétek nem megenni.

Ekkor hirtelen megérkezik a ház ura 

döngő léptekkel, hangosan és tekintélyesen,

egy pillanatra mindenki elhallgat, és maga elé mered, 

majd hirtelen köszön neki egyet.

Ő helyet foglal, ezzel jelezve jöttét,

majd furcsa pillantásokkal ugyan, de folytatódik az ebéd.