Libeatusz.0906 blogja

Libeatusz.0906•  2022. október 31. 13:42

Az elveszett személyiség - VI. fogaskerékjáratás

Nemrég újra annál az ismerősömnél jártam, aki múltkorjában a lelki teljességről faggatott. Ezúttal ismét feltett nekem egy kérdést a hosszas megfigyelés után: most arra kíváncsi, hol veszik el a kapcsolat Balázsi Levente valódi személyisége és az általa kitűzött cél között? Az első reakcióm az volt, hogy na, ne... ilyen kérdés a világon nincs! Annyit beszéltem ugyanis arról, hogy nem látom magam a különböző műveletekben, hogy most ki kell fejtenem ennek miértjét, kerek egész gondolatokkal... Nehéz feladat, szó se róla, és mivel nem szoktam elfutni a kihívások elől, úgy döntöttem, megpróbálok valamilyen választ találni erre, hogy a következő találkozónkon el tudjam mondani neki.

Annyi bizonyos, hogy rengeteg személyiséget véltem már felfedezni magamban, kicsit olyan vagyok, mint egy kaméleon. Voltam már szépreményű sportoló; meg nem értett művészlélek; nagynak látszó, ám sokszor keveset mutató tinédzser; hősszerelmes, aki 18 évesen mások életén akar segíteni a sajátja helyett; feltörekvő újságíró, aki nem ismer lehetetlent és nem hajlandó lassítani. S persze sokakhoz hasonlóan voltam már összetört szívű, reményvesztett, az élettel csak sodródó valaki.

Úgy érzem, hogy egy kicsit mindegyik felsorolt személyiség igaz rám a mai napig, a balansz azonban nincs meg. Annyira arra törekszem, hogy a környezetem számára jót okozzak, hogy közben nem veszem észre azt, ami teljesen nyilvánvaló: mégpedig azt, hogy elveszítem önmagam. A sok-sok manír és az a fajta kiinduló alapgondolatom, miszerint az ember eredendően jónak születik, amit csak észre kell venni a másikban, valójában teljesen kiszopolyoz, egy részemet pedig felemészti. Ilyenkor belenézek a tükörbe, és fogalmam sincs, kit látok benne. Mint egy kaméleon, aki mindenkinek ott van, ha szüksége van rá, kíváncsi arra, mitől jó a másiknak, egyúttal mások érdekeit és szempontjait helyezi a sajátjai elé. Mégis úgy érzi, hogy ez okozza a problémákat, az identitásválságot. 

Nem az okoz számomra depressziót, szorongást, vagy éppen félelmet, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal. Pont az ellenkezője; nagyon is tudom, mit akarok az élettől, csak éppen azt nem tudom, valójában melyik Balázsi Levente akarja mindazt. A hős szerelmes, a lánglelkű újságíró, a kamaszkor nélküli fiú, a "hazug manipulátor", az elnyűhetetlen sportoló, vagy éppen a komolynak tűnő, de legbelül megkeseredett fiatal férfi, aki minden egyes élményt úgy él meg, mintha az lenne az utolsó? Rettegek a csalódástól, attól a csalódástól, amit okozok. Ha magamnak csalódást okozom, azon hamar túllendülök. Ellenben ha másnak okozok csalódást, hetekig, hónapokig, akár évekig is képes vagyok rajta rágódni. Mert tudom, hogy más nem bocsát meg, és ilyenkor nem húz közel magához, a fülembe súgva, hogy semmi baj. Mert én ezt teszem, ugyanis tisztában vagyok vele, hogy az ember érző lény és ha megbánta hibáját, akkor a bűnt vagy a hibát kell elítélni, nem a vétkest. De az én esetemben ilyesmit senki sem alkalmaz velem szemben. Az illető csupán visszautasít, ellök és egy életre meggyűlöl, piszok hamar tovább lépve. Engem viszont ott hagynak a mocsokban, hogy szenvedjek egyedül a bűntudattal, még akkor is, ha ő ugyanígy megbántott, és neki is lenne miért bocsánatot kérnie.

Summa summarum, ha belenézek a tükörbe, sok mindent látok. A fentebb leírt személyiségek közül mindegyiket. A problémát viszont valójában az okozza, hogy nem tudom, ki is vagyok én. A csalódásoktól ugyanis olyan lettem, mint egy Hamlet bőrbe bújtatott, kívülről 23 évesnek látszó, legbelül viszont sokkal idősebb valaki, aki igazából fél megismerni másokat. Hogy miért? Mert még saját magát sem ismeri igazán.

Libeatusz.0906•  2022. október 16. 02:14

Nem tudok - V. fogaskerékjáratás

Nem tudok utálni, és gyűlölni sem. Hiányzik belőlem ez a képesség. Adódik a kérdés, hogy vajon miért? Hiszen az életben jogunk van arra, hogy nehezteljünk a másikra, hogy rázúdítsuk a lelkünben lévő összes haragot. Hogy megéljük azt a negatív érzést, amit meg kell élnünk... Én mégis képtelen vagyok rá. Nem gyűlölöm a férfit, akiért elhagyott az első szerelmem... Nem gyűlölöm azokat, akik miatt tönkrement a sportolói karrierem. Nem gyűlölöm és nem is utálom a tanáraimat, akik sokszor azt vágták a fejemhez, hogy ha így folytatom, semmire sem viszem. Meg kellene élnem a rosszat, a haragot, az összes negatív érzést, mégsem vagyok rá képes.


Mert a hitem az Úrban és egy felsőbb erőben sokkal nagyobb annál, minthogy leragadjak a sérelmeknél. Elraktározom magamban azokat a negatív érzéseket, amelyekkel a mindennapokban találkozom. Azt vallom, hogya bűnt kell elítélni és nem a bűnöst, mert ha utóbbi megbánja tettét, akkor megbocsátásra lelhet. De ehhez tényleg szükség van arra, hogy megbánja azt, amit tett. 


Itt állok 23 éves fejjel, szeretném azt hinni, hogy borzasztó sokat tudok az életről. Lehet, hogy van, amiről tudok egyet s mást, de valójában mindannyisszor azt érzem, hogy egyedül vagyok. Mindenkinek érdekel a motivációja,próbálom beleképzelni magam a másik helyzetébe. Az esetek jelentős részében ez sikerül is, de az én helyzetembe nagyon kevesen gondolnak bele. A saját motivációmat, céljaimat, gondolkodásmódomat nagyon-nagyon kevesen akarják megérteni és átlátni. Minden hibámat megbánom, de csak azt vagyok hajlnadó megbánni, amit én követtem el. Más felelősségét nem tudom és nem is akarom vállalni. Legyen bátorsága beismerni azt, ha ő is tévedett és hibázott a másik kárára. Merjen bocsánatot kérni, legyen a szeretet az ő mozgatórugója is. Mert ha az vezérli, sokkal, de sokkal teljesebb és jobb ember lesz. 


Nem tudok megoldani minden problémát, kudarcot vallok sokszor. De nem vagyok képes a tükörbe nézni akkor sem, ha nem teszek mindent azért, hogy valami jobb legyen. A filozófiám a szeretet és az elfogadás, de ez sem jelenti azt, hogy közben ne hibázhatnék. Emberből vagyok én is, aki úgy gondolja: fennakadni csak olyanon érdemes, amin tényleg fenn is kell. Ám utána érdemes azon elgondolkozni, vajon mennyire éri meg a harag hosszú távon. S ez a bizonyos harag és gyűlölet vajon biztos, hogy tényleg a megfelelő személlyel szemben történik? Erre mindenkinek magától kell rájönnie, én egyet tudok: nem tudok gyűlölni és haragudni, csak szeretni és elfogadni. Mert az emberben ott van a jó, csak észre kell venni. És én észre is veszem, akkor is, ha erre más nem képes.

Libeatusz.0906•  2022. szeptember 12. 23:27

Lelki teljesség - IV. fogaskerékjáratás

Lelki teljesség. Nem olyan régen megemlítettem valakinek ezt a kifejezést, hogy mennyire lényeges is az életben. Természetesen a beszélgetőpartnerem nem hagyta annyiban a dolgot, és fordított módon felkérdezte az újságírót: "Magának mit jelent ez?".

Nem tudtam rá válaszolni, mindössze annyira voltam képes, hogy sóhajtsak egy nagyot. Baromi sokszor emlegettem már ezt másoknak is, papoltam nekik arról, mennyire fontos ez a bizonyos "lelki teljesség", meg hogy találják meg a balanszot a mindennapokkal, meg egyebek. De direktbe tőlem sohasem kérdezte meg senki, hogy nekem, aki annyit beszélek erről - eljátszva, hogy mennyire képes vagyok számukra tanácsot adni -, valójában mit jelent a lelki teljesség? Ha jobban belegondolok, talán az is lehet, hogy eddig úgy beszéltem ezek fontosságáról, hogy igazából a saját életemre vetítve még sohasem fogalmaztam meg a konkrét jelentést.



Hát akkor lásssuk csak... A lélek eleve egy nehezen körülírható valami, hiszen úgy tartják, hogy ez kapcsolódik össze a testtel, szabad szemmel viszont nem látható. Már eleve abszurd, hogy egy szabad szemmel nem látható valami teljes vagy épp széttört legyen (...) De visszakanyarodva: a lélek az, ami az egész életünk alakulását meghatározza, az elménk működésének egyik legfontosabb eleme. Olyasvalami, ami az egész testünk éltető forrását adja. Rengeteg minden hatással lehet rá, pozitív és negatív értelemben is. A teljességet azonban mégis inkább az előbbi képes megadni.


Egyszerűen nem lehet félelmek és szorongások között élni, tele keserűséggel. Nyilván az életben nagyon sok rossz élmény éri az embert, de ezeket is éppúgy a helyén kell tudni kezelni, ahogy a pozitív élményeket és emlékeket. A lelkünk teljességét a szociális, egzisztenciális, érzelmi és szellemi kiteljesettség is képes megalapozni, mert ezek nélkül aligha lehetséges a kiegyensúlyozott élet. 


Nekem az is lelki teljességet nyújt, amikor úgy érzem: volt értelme felkelnem aznap. Amikor az az érzés lesz urrá rajtam, hogy előrébb léptem az életben az előző alkalomhoz képest, hogy valami olyasmit tettem, amire büszke lehetek, amibe volt értelme belekezdenem. Amikor azt érzem, hogy megéri megszakadnom, mert annak meglesz az eredménye, amikor hasznos és meghatározó része tudok lenni egy rendszernek, vagy az, ha egyetlen egy olyan apró gesztust tehetek valaki felé, ami jólesik és amire szívesen visszagondolok, később esetleg pedig még vissza is kapom. Amikor valakivel őszintén, érdeklődéssel, tisztelettel, figyelemmel tudunk beszélgetni, akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Ha képesek vagyunk végighallgatni egymást, nem versengve, mindenféle centiméregetésekbe belemenve.


Amikor a szerepek egyértelműek, mert a nő nem akarja megmondani, mi a férfi dolga, és a férfi sem akarja kioktatni a szebbik nem tagját a női princípiumról. Ha ez történik, bukik a balansz, s lőttek a teljességnek. Lelki teljességet jelent nekem, amikor az a félmaroknyi barátom, aki van, a legelviselhetetlenebb pillanataimban is a barátom marad, akkor is, ha szíve szerint kiosztana egy-két sallert, mert annyira hülye vagyok. Mert értékként tekint a barátságunkra, és számára is ugyanazt jelenti.


Lelki teljességet jelent, amikor valaki magától meghív akárcsak egy kávéra - amit amúgy ritkán iszok -, vagy egyszerűen csak megkérdezi őszintén, nyíltan és tényleg kíváncsian, hogy én mit szeretnék, és valóban igyekszik egy olyan megoldást találni, amiben az én szempontjaim is számítanak, mégha csak minimálisan is. Amikor valakit tényleg érdekel a motivációm, a múltam, a jelenem, a jövőbeli terveim. Amikor engem is megvigasztal valaki, megragadja a vállam és azt súgja a fülembe: minden rendben lesz. Amikor valaki hellyel kínál az asztalánál, és nem kérdezi meg tőlem, hogy mégis mit keresek itt, honnan jöttem... Amikor valaki nem veszi zokon, ha sokat beszélek, folyton magamról mesélve, időnként azt éreztetve vele, hogy magamra irányítom a figyelmet. Szó sincs róla. Egyszerűen csak jól esik, ha meghallgatnak. Én is igyekszem mindig meghallgatni a másikat, és tekintettel lenni rá. De bevallom őszintén: sokszor volt már, hogy ez nem jött össze, kár lenne tagadni.


Lehet, hogy valójában nem is létezik lelki teljesség és a fentebb leírt dolgok kizárólag fejben dőlnek el, ám én mégis szeretném azt hinni, hogy tényleg van ilyen. Mert az akkor azt jelentené, hogy lesz mit válaszolnom az ismerős kérdésére, így nem hiába koptattam le e sorok megírása miatt a klaviatúrát. 

Libeatusz.0906•  2022. szeptember 2. 11:25

Állapotokban - III. fogaskerékjáratás

Rengeteg dolog jár az ember fejében, amikor valamilyen szer vagy ital hatására belekerül abba a bizonyos állapotba. A szerek sosem érdekeltek, mindig is irtóztam tőlük, az alkohol viszont sokszor magával ragadott, és ezt kár lenne tagadnom. Még azt is megkockáztatom, hogy többször, mint kellett volna. Jelentősebb problémáim nem voltak belőle; tehát nem veszítettem el miatta az állásom, nem kellett magyarázkodnom a tetteimért, sosem keveredtem miatta nagyobb balhéba. Nem vagyok agresszív olyankor. Csak éppen azt éreztem, hogy szép lassan, de biztosan ártok vele a lelkem valamelyik részének. Hogy szét akar szaggatni belülről, megszüntetve a józan ítélőképességet és a viszonyt a valósággal.

Egy idő után elérkezik a holtpont, amikor már azt érezzük, hogy eddig és ne tovább... Hogy ezt már nem szabad fokozni, a testünk tiltakozik minden egyes újabb korty ellen. Talán maga a lélek is. A szívnek és az agynak viszont valamiért még szüksége van rá, ezért nem hagyjuk abba, és újratöltünk. Szép lassan, de határozottan. A mohóság győz a józan ésszel szemben, amivel tovább folytatódik az önpusztítás.

Ilyenkor egy valójában soha el nem ért érzelmi állapot alakul ki, amelynek az elérése józanul gyakorlatilag lehetetlen. A visszatérés a valóságba viszont mindig egy kicsit fájdalmas, furcsa dolog újra a jelenben lenni. Az úgynevezett állapotokban sokan érzik magukat a megszokottnál bátrabbnak, erősebbnek, mindenre elszántnak. Ilyen esetben nem okoz gondot szóba állni a kiszemeltünkkel, akárkivel lepacsizunk még ismeretlenül is, akármit kimondunk, nem ijedünk meg a balhéktól sem, leegyszerűsítve: hatalmas királynak érezzük magunkat. Adódik a kérdés, hogy ez meddig éri meg. Csak azért két végén égetni a gyertyát, mert szép a fénye? És mi van az életünkkel, hol a valóság? Ott miért nem érezzük magunkat mindig ilyen erősnek, bátornak és szókimondónak?

Talán nem én vagyok az egyetlen, akiben felmerülnek ezek a kérdések. Azt viszont nem tudom, hogy más is egy-egy pohár viszkikóla elfogyasztását gondolja megfelelőnek válaszkeresésre, azt remélve, hogy az emiatt kialakult állapot segíthet megtalálni a megoldást egy másik, sokkal lélelkmérgezőbb állapotra.

Libeatusz.0906•  2022. augusztus 28. 17:40

Bezzeg régen... - II. fogaskerékjáratás

A vágyott élet, amit legalább annyira kutat mindenki, mint Bud Spencerék azt a bizonyos kincset. Sokan sokfélét gondolnak az életről, mi fiatalok is gyakran találkozhatunk a legkülönfélébb megközelítésekkel. Ember legyen a talpán, aki utána képes ezekből bármit is kihámozni megoldásként. Ilyenkor az is elhangzik, hogy bezzeg régen mennyire más volt minden. De mennyire...

Lehet tényleg más is volt, de szerintem leginkább a hozzáállás és a mentalitás különbözött. A mai embernek sokszor azonnal kell minden, lényegében nulla tapasztalat, nulla önfegyelem és - talán ez a leginkább elkeserítő - nulla elképzelés nélkül. Merthogy mindent tüstént; a karriert, a szerelmet, a megbecsülést, a jó fizetést, és még folytathatnánk a sort. Azt is rendszeresen hallhatjuk az idősebbek szájából, hogy mennyire megváltoztunk mi, emberek is. Hogy régen nem csak vidéken voltak tekintettel egymásra a népek, nem csak ott ismerte egymást mindenki, hanem Budapesten is. Ebben a rengeteg titokról hallgató nagyvárosban is... 


Kevesebb irritáló dolog létezik annál, mint amikor valaki bezzegezni kezd. Ilyenkor az az érzésem, mintha meg sem próbálná megérteni, hogy nem feltétlenül a világ, hanem sokkal inkább a gesztusok és a viszonyulás változott meg. Mert az tény, hogy befelé fordulunk, ingerültek vagyunk, nem akarjuk érteni egymást. Azért, mert mindenki saját magával van elfoglalva. Na, amikor ilyen esetben mondja azt valaki,hogy "bezzeg régen", azt megértem. Mert ebben tényleg baromi sokat változtunk, és sajnos nem jó irányba. Egyből ítélkezni kezd mindenki a saját szövegét fújva, a hideg fejjel meghozott döntések helyett inkább érzelmi alapon döntve. Ezt így nem lehet, emberek... Ébredjünk már fel! Nem akarunk megdolgozni a vágyott életért, a minőségi emberi kapcsolatokért, az eredményekért, a valódi élményekért.

A lehetőség ott van az orrunk előtt, de nem vesszük észre, mert csak magunkkal vagyunk elfoglalva; hogy nekünk milyen rossz, hogy mennyire kiszúrtak velünk, hogy mennyire igazságtalan és pocsék minden... Pedig nem az. Egyáltalán nem az. Akkor ilyen, ha hagyjuk, hogy ilyen legyen. Ha feladjuk és elfutunk a problémák elől, másra hárítva a felelősséget. A saját felelősségünket. Ha ez történik, pocsék is lesz minden, csakhogy csúnyábbat ne írjak, mert ez a felület annál jóval szofisztikáltabb és mérsékeltebb, hogy elviselje azokat a kifejezéseket, amik most az eszembe jutottak...

Nem vagyok hajlandó szorongva élni, tele kétségekkel , mindig agyalva, hogy mit nem csinálok jól, hogy holnap is elég jó leszek-e a másiknak. Én akarok lenni a saját sikerem kovácsa, a problémákra pedig valódi megoldásokat akarok keresni, s végül ezeket meg is oldani. Kompromisszumot csak az nem tud kötni, aki nem akar. Ez szimplán akarati tényező, vagy ha úgy tetszik; hozzáállás kérdése. Nem tehetek arról, hogy a lánglelkűség kiveszett az emberekből... hogy az, aki ilyen, azt egoistának, nagyképűnek, önimádónak, manipulátornak vagy éppen ellenszenvesnek tartják. Olyan jelzőt aggatnak rám is, amilyet csak akarnak. Minden voltam már. A diktátortól a nárcisztikuson át a pszichopatáig. Ha van türelme a másiknak, úgyis megismeri a motivációmat, és akkor majd rájön, hogy mennyire nincs igaza. És akkor majd máshogy viszonyul, mert rájön, hogy félreismert. Én akkor meg csak hátradőlök majd elégedetten, és mindössze annyit mondok: bezzeg régen minden más volt...

Nálam ugyanakkor lesz egy icipici malőr majd ekkor; a vágyott élet, ami régen úgymond megvolt, az nálam nem a múltban, hanem a jelenben lesz meg. Ezért pedig a végsőkig elmegyek, az utolsó lehelletig. Akkor is, ha ez visz majd sírba (...)