Első táborozásom

 

Több mint fél évszázada történt, hogy az általános iskolám szervezte nyári kéthetes táborozásomra indultam. Már komoly felső tagozatos, ötödikes voltam. A tábor helye Fonyód-Bélatelep volt. Akkor találkoztam először a Balatonnal.

A Fonyódi vasútállomásról nem kellett gyalogolnunk, mert az ügyes szervezők megfelelő, kényelmes szállításról gondoskodtak számunkra. Bár a felszállás kicsit körülményes volt, mert nekem magasnak tűnt a Csepel teherautó platója.

Amikor megérkeztünk egy hatalmas zsákot nyomtak a kezünkbe, és megmutatták, a szalmakazal helyét. Kezdődött az össznépi szalmazsák tömés.

Már álltak a sátraink, amibe becipelhettük a fekvőhelyül szolgáló, saját tömésű szalmazsákjainkat. Akkor, fantasztikus izgalmasnak tűnő sátraink a mai szemmel nemigen ütötték meg az campingekben elvárt mérce csúcsait. Az iskola szerintem kéz alatt szerezhette be, vagy kölcsönözte azokat a lestrapált katonai sátrakat, amiket a korábban leérkezett tanárok már előre felállítottak számunkra. Alja természetesen egyiknek sem volt, a földre tettük szalmazsákjainkat, és a motyónkat.

Hatan aludtunk benne. Én a bejárat mellett, velem szemben Miki. a barátom, és osztálytársam.

A táborunk közvetlen a Balaton parton állt. Az iskola az életre tanít. Én ott tanultam meg nyíllal lőni, bár a tanár úr bezavart a vízbe a nyílvessző után. Ott tanultam meg karikás ostorral csergetni. Olyan nehéz volt, hogy csak két kézzel tudtam lendületet adni neki. Akkortájt nem voltam izompacsirta, na, ma sem vagyok. Végig is vágtam magamon rendesen, de a kék, zöld foltok nemsokára halványodtak.

Találtam kagylót is, a talpammal. Szerencsére nem volt nagy a vágás. Gyűjtöttünk néhányat és a sátrunk előtt akkurátusan kiírtuk a "Hotel Palace Széna" szavakat belőlük.

A két hét nem volt felhőtlen. Négy napig zuhogott, mintha a dézsából öntenék. Mi szerencsére körülárkoltuk a sátrunkat, és csak a lyukakon befolyó vizet kellett elhárítani. A kb. húsz kisebb-nagyobb lyukat WC papírral tömködtük, bár így is csepegett néha egy kicsit. Az egyik sátor lakóit, akik nem árkoltak a konyhasátorba költöztették ideiglenesen az összes átázott cuccukkal egyetemben.

Tilos volt a sátrakat elhagyni. A tanárok köteleket feszítettek ki, azok segítségével cipelték a kondért étkezéskor a sátorhoz a viharban.

Aztán elvonultak a felhők, és újra hétágra sütött a nap. Megbeszéltük Mikivel, hogy tiszta hülyeség a sátorban punnyadni a délutáni pihenőben, különben is el akartam költeni azt a hatalmas mennyiségű zsebpénzt, mind a tíz forintot, amivel édesanyám gondosan ellátott induláskor. Úgyhogy kisunnyogtunk hátul a táborból, és letalpaltunk Fonyódra körülnézni. Nem sikerült elkölteni a vagyonomat, mert amikor kiléptünk az áruházból szembe találtuk magunkat – az egész táborral. Kiderült, aznap elmaradt a csendes pihenő, és a helyi sportpályára kísérték a tanárok a táborozókat.

A tanárok meglehetősen zordan üdvözöltek bennünket. Lehet hogy felzaklatta őket, hogy induláskor nem volt teljes a létszám. Míg a focipálya szögletzászlójánál álltunk, a nekünk kijelölt helyen, végighallgathattuk bűneink teljes listáját. Az aktuális ítész kijelentette, hogy az első vonattal küldenek haza kettőnket.

Másnapra enyhült a szigor. Maradhattunk, de a büntetést nem úsztuk meg. Mi vigyáztunk a táborra addig, míg a többieket hajókirándulásra vitték Badacsonyba.

Anya a lelkemre kötötte, hogy írjak sok levelet neki. Írtam is – egyet. Az indulás előtti napon. A levél élménybeszámoló helyett a lényegre tört. Két szót tartalmazott – holnap érkezem. Már két hete otthon voltam, amikor megkaptuk. Anya meglepődött, hogy levelet kapott tőlem. A Posta akkor még nem vetélkedhetett az SMS-ek sebességével.

Nem irigylem a mai gyerekeket, ők ilyen élményeket már nem gyűjthetnek. Sok minden hiányzott abból a világból, de akkor az emberek közelebb álltak egymáshoz, a gyerekeknek több szabadságuk volt, és úgy érzem, a szűkös források ellenére is többet kaptuk az élettől, mint a mai fiatalok.