Hbetty blogja

Elsuhan az életem,
de nem végeztem még mindent el,
mert annyi minden szerettem
volna lenni, mi széppé teszi
életed!

Csak parányi gyertya lenni,
mely bevilágítja szobád,
csak egy darab fa lenni,
mely híd egy szakadékon át,
egy kanál méz lenni,
hogy édesítsem életed,
csak egy segítő kéz lenni,
ha szükség van rá elérjed,
csak egy mosoly lenni,
hogy feledd a borús perceket,
csak egy napsugár lenni,
mely meleget ad Teneked!

Gyermek voltam, s rohantunk a
Gellért-hegy tetején,
tiszta szívből, örömmel
Ugye emlékszel még?
Ültünk a vasúton, mely Csillebércen át vezetett,
amiket a sok-sok gyerek vezetett.
Ugye emlékszel még?
Ittunk bambit, s ettük a perecet
s rolleroztunk rengeteget
Ugye emlékszel még?
Villamoson jártunk iskolába rendre,
tanítottak bennünket a fegyelemre.
Ugye emlékszel még?
Hallgattuk a Beatlest, jártuk rá a táncot,
s kezdték nekünk behozni a Világot!
Ugye emlékszel még?
Választottunk munkahelyet,
amelyből volt rengeteg,
Ugye emlékszel még?
S jöttek aztán a gyermekek,
s jött a GYES, melyre mindenki elmehetett
Ugye emlékszel még?
S eljutottunk oda, hogy emlékeink
már a csoda.
Mutatják a múló időt s mi nem vesszük
észre Őt.
De hát nem is lehet, mert emlékeinkben
mik vagyunk? még gyerekek.

 
Áll egy kislány a szikla tetején,
hajába belekap a szél,
szemébe a nap szórja sugarát,
de a könnycsepp nem attól van ám!
Egyedül érzi magát,
és nem akar mást csak a babáját,
elvették, tönkretették, de Neki
az volt az igazi barát!
Ne sírj kislány!!

Áll egy leány a szikla tetején,
szemében könnycsepp,
melyet megcsillant a fény.
Karcsú teste törékeny, barna
haját viszi a szél.
Az élet neki nem öröm,
átjárja fájdalom a lelkét,
egyedül van, s nem tudja miért?
Ne sírj leány, hisz ez a Te életed,
széppé tenni csak Te teheted,
álmod egyszer valóra válik,
csak járd az utad, amely még
nem is látszik.

Áll egy asszony a szikla tetején,
szemében könnycsepp,
arcán fájdalom.
Siratja életét, amit elrontott,
de nagyon.
Soha nem mutatták a jó utat,
ebben is magára maradt.
Siratja a múló időt,
az elrohanó ifjúságot, a szerelmet,
és a sok bánatot, ami lelkébe
költözött.
Végigjárta az iskolát,
de nem volt más csak bukott diák!
Kudarcáért nem vádol senkit,
hisz életét Ő maga élte igy.
De senkinek nem mutatta meg,
hogy mennyire fáj az élete,
hisz mindenki boldognak látja,
és van aki már-már csodálja.
A remény még ott van a szívében,
ha egyszer újra eljön a szikla tetejére,
a szeme nem lesz könnyes, és
végre egyszer talán boldog lesz!

Álmodtam az éjjel, nem vidámat.
Borús volt és elvitt a bánat.
Miértünk voltam bánatos,
mert szerelmünk régen halott.

Tudtad-e, hogy mit jelentett
mikor szemed rám nevetett?
Érezted-e, hogy a gondok,
mit sem értek, ha fogtad
éppen a két kezemet.

Tudtad-e hogy más vagyok,
más a többinél,
kinél a kedvesség jó szó,
mindennél többet ér!

Tudtad-e kedves, mily nagy volt bánatom
ha nem értetted szívem szavát, tisztán,
hallhatón.

Tudtad-e, hogy életem
bérkiért odaadnám,
ha tudnám, hogy egyszer
ugyis visszakapnám.

Tudtad-e, érezted-e, hogy nekem
mit jelent,
ha észreveszed lelkemben a
közelgő gyötrelmet.

Tudtad-e, érezted-e, sosem fogom tudni,
hiszen Téged sohasem lehetett megfejteni.
Lehet, hogy tudtad, de már nem akarod
tudni,
így lehet az éveket könnyen felejteni.

De majd rájössz kedvesem, remélem egyszer,
-lehet, hogy későn,-belőlem csak egy volt,
egy ember ki megismételhetetlen.

Mert az ember természete, lénye egyetlen,
de a szerelem, mi közös bennük, végtelen
értelmet ad életednek,
vigyázni csak ugy tudsz rá, ha szereted,
forrón, vágyakozva, mig él, szerelmesen.

Igy búcsúzom szerelmünktől mely évekig tartott,
a szívembe egy helyen örökké élni fog!!

Ha nagyon vérzik,
ki figyel rá?
Ha szorongva fáj,
mit csinálsz?
Egyedül vívod meg a csatát!

Mert a Te szíved, neked dobog,
várod a holnapot,
hátha már könnyebb lesz,
mit két szívdobbanás között elviselsz.

Apró darab a testedből,
mégis mindent ráterhelsz,
a bánatod, az örömöd,
és mindent mit úgy érzel
van hozzá közöd.

Ragyog a szemed, fáj a szíved,
összeegyeztethető e két dolog?
persze, hiszen reméled,
nem függ össze -e két dolog.

Kifelé minden úgy látszik, hogy jó,
belül meg mardos a bánat ,
ez így nem jó!

Nem akarok kétféle ember lenni,
kit csak kívülről lehet szeretni,
szeressenek együtt, vele,
a vérző szívemmel egyszerre.

És talán ha megérzi a szív
az áradó szeretetet felé,
nem fog már úgy fájni,és
képes lesz két dobbanás között
ujra normálisan élni!