Élsz és Uralkodol

csillagpor•  2021. január 11. 18:23

Leereszkedtem a Földre;

2

~

 

Leereszkedtem a Földre; baj -

Nem kéne, hogy uraljon engem az anyagi.

Őrületesen felejthetetlen minden mi van, s mi volt, az kérdéses.

Nem több.

Nem akartam itt lenni.

Most sem ugornék hozzád önző bizalommal mikor már itt vagyok.

Opera dallamok illatát hallom,

 Mikor siklik vaj-bézs bőröd ruhád huzál fonalán,

 S tudom, hogy rezgésed összeolvadásával már birtokolod is a falat, 

azokat a kontykanyarokat, melyek oly tökéletesen teremtődnek újjá, mint egy barna, hajnal-lázi csigaház, 

S én félek, hogy ezentúl ebben álmodom éjjeli álmom naphosszát tovább.

Az illathoz nem kell éreznem, csak ott lennem lélekben,

A barack virágok felett,

A teafa sűrűjében.

A mandula, viasz nélküli illataálld téged. -

Rajtad, csak akkor láthatom, ha érzem.

Ez a különleges képességem vezeti az élet érvénnyes érmedrében hatásod tovább.

 

mert;

 

Ahogy akarunk; úgy leszünk majd a jövő elfeledett múltja, 

S ki majd ezt olvassa tán‘ rájön a hallhatatlanságra, mit benned rejtettem el,

S általad leltem fel a lét habos eper-tej ízét az áfonya földön.

 

Vállalom mit megfogni vágyok,

 S érezem hol  érthetetlen álmot látok,

 Mert a lét csak ott ád felülmúlhatatlan kincset életem rejtett szögének szelíd szöglet szobájában.

Szeretet kell…mint mindenki másnak!

De nem hiszek az ámításnak.

Ha kell akarom, ha nem kell takarom akkor is, ha fáj szívem az ellentétes hallgatásnak.

Mert én élvezném veled a létezés csalfa önmaga mását.

Pont olyan lenne amit mesére mázolt paradicsomokban elképzeltünk,

S mit vakon hittünk hogy igazi.

Egyszer úgyis mindenki megtudja mit lesz a legjobb hinni parányi perdülés pompájában.

-  Suttogják a falak.

Alma illat járhat át, mikor figyelem ábránddá alakult, környezet-elhalványult, ékes emberek jelenlétét s csak téged látlak.

Hogy ruhádon a szál,

Az az egy, - masképp csillan!

Lelkem lelkedre figyeli villanásod a szoba csendjében.

Nézem meleg alkotását az Isten megnyilvánulásnak tükrében, s

Itt vagy, a valóban - az ember, kit magam mellé rendeltem sorsom álltal.

Mégis, minden pillanat feszengő lépés-érzet, mert kopogásra váró szív-ajtóm csukva,

 

Rabja mégis neki vagyok.

 

Neked az éjben, a nyárban, az álomban magcsókolt méz-tej tájban,

 

Gyertya-félhomályban,

 

Érzeted lelkem iránti csökkentett, test- nyugtató áldomásban.

 

Energiád ha nem elég adok, nekem van még,

 

El nem veszik, csak át hat,

 

Mint kémiaórán ha az anyag

 

Értelmet ad az átalakulásnak

 

S elvesztését át adja másnak;

 

Hát ilyen vagyok én is.

 

Ujjaddal, mint a nyári éjszaka szalmaszáll illata, úgy játszok, 

 

S te csak meleg miértjeim kérdőjel pontja;

 

Ez vagy!

csillagpor•  2021. január 5. 12:18

Igen, indulni kell utána...

 

 

1

 ~

 

 

Kiáltás a fejemben, aztán suttogás.

Tudom, hogy ma.

Fura humor száll rám; végülis el sem kéne már mennem hozzá,

Ha látni akarom megtehetem naphosszat, a szívemben rég itt ül.

De tudom….

Rá nézek majd ott, hogy ne ijedjen meg.

Hogy ne higgye azt véletlenül sem: nem szeretem.

 

Szerettem volna menni.

Szerettem volna ott, s akkor lenni.

Azt a tökéletes alakot figyelni.

Úgy, ahogy csak tudnám.

Most mégis, olyan üres minden,

Mintha hánykolódna

Itt lenn,

Eddigi érzetem a napon, pedig este van.

 

 

Olvadok,

Ahogy a mézédes vaj szokott

Csöpögve a patyolátlan fátyolfüggöny hajlataiban,

És a vörös vér szívemet körül evezi szüntelen karcolataival.

 

A pille felleg oly ormótlan ahogy világos csillogása átsuhan felém; kinek látni vágyom lelkét.

A terítőtlen asztalon, mikor megjön, látom hangulata aura-színeit.

Cipői lépteit ugyanúgy hallom mint akkor, mikor vágyam még nem élt, s én csak segíteni akartam neki, mert abban annyi rejtett élet-rezgés volt.

Most leül az előttem lévő székre.

Nem,

Nem sírok még.

-

Valaki hallgat.

Gondolataim magam előtt is tabuk,.

Ha tudni akarják először saját faluk hámozzák le önmagukról, ne velem kezdjék.

 

 A toll, mi most kezedben van.

A ruhad ízének ápolt-test-illata.

Az elkapott tekintet.

A kérdés; csak mond!

A látszat,

Ha elmém újra hatalmat ad a zuhanásnak. -

Mert ahogy a fény a tollad féme közé hatol, úgy ott vagyok én is; ezt ne feledd!

 

Ha sötétbe nézek, arcod mindenhol ott van.

Szólok halkan, vallom nyugodtan.

Most tudok a legjobban.

Vállamon a sóhajod.

Én elhajolok.

A csengő palota ragyog,

Látod? - Itt vagyok!





csillagpor•  2021. január 4. 11:16

Előszó

Itt nincsennek anyagi őrök.

Csak mi vagyunk, s az angyalaink.

Megérintem pince-képzeletem

hideg és áztatott görcseit.

 

Érfeszítő érzés, ahogy járom a falak közötti utakat.

Olyan szépek.

Mintha beszélnének.

 

Nézem őket bágyadtan, ők lágyan néznek.

Csontjaimban fejet hajtanak a szavak.

Az út végén fáklyalámpa; sárgát lobban.

Ilyen az élet is.

 

Nem csöpög le víz falaimról.

Elképzelem, hogy látják csupasz lelkem medreit.

 

Leomlanak az ellentétek majd,

Csak hagyjanak kinyílni a napon,

mint egy virágot.

 

Szirmaim ne simogassák!

Takarva érlelem lelkem miértjeit,

S az ereimben őrizni nyugalommal

- ezt akarom,

de most neked is oda adom.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom