Élsz és Uralkodol

Itt nincsennek anyagi őrök.

Csak mi vagyunk, s az angyalaink.

Megérintem pince-képzeletem

hideg és áztatott görcseit.

 

Érfeszítő érzés, ahogy járom a falak közötti utakat.

Olyan szépek.

Mintha beszélnének.

 

Nézem őket bágyadtan, ők lágyan néznek.

Csontjaimban fejet hajtanak a szavak.

Az út végén fáklyalámpa; sárgát lobban.

Ilyen az élet is.

 

Nem csöpög le víz falaimról.

Elképzelem, hogy látják csupasz lelkem medreit.

 

Leomlanak az ellentétek majd,

Csak hagyjanak kinyílni a napon,

mint egy virágot.

 

Szirmaim ne simogassák!

Takarva érlelem lelkem miértjeit,

S az ereimben őrizni nyugalommal

- ezt akarom,

de most neked is oda adom.