Anyuszbanyusz blogja

Meg születünk,  élünk és meg halunk. Mennyi film, könyv és zene dolgozta már fel ezt a témát. Tényleg csak ennyi lenne? 

Hit. 

Igazából ez tartja életben az embert. Ha nem lenne mindig egy következő lépés akkor meg állnánk. De hova lépjünk? Útra. Nem? És mi az út? Valami ami a céljaink el éréséhez segít. Vagy oda vezet. Vagy csak valami amibe bele kényszerítenek, ami manapság (bár nem tudom milyen volt tíz éve) olyan mint egy mókus kerék. Meg születsz, bele tesznek, közben azzal az illúzióval kergetnek, hogy van előtted bármi is. És el hiszed. Ugyan mi mást tudsz tenni? Aztán mikor már nem bírod a hajtást, a pörgést, csodálkoznak, ha ki esel. Eddig megvan? Kezdem újra. 

 Meg születsz. (kit érdekel már vagy 3-szor le írtad). Három éves lehettem, tisztán emlékszem a pillanatra. Álltam édesanyám ruhás szekrényének tükre előtt. Néztem magam, néztem néztem. Oké, ez vagyok én. Ismerős kezek lábak forma, de hogy kerültem én ide? Honnan van ez a test ami rajtam van? Hol a feneben voltam mielőtt meg születtem? Érdekes kérdés, de túl sok időm nem is volt ezen gondolkodni, mert már beszéltem és egyedül ettem, szobatiszta voltam szóval gyorsan be dugtak az óvodába ahol milyen jó lesz nekem, lesz sok gyerek majd milyen jókat játszunk. Ez nem teljesen így alakult. Valamiért nem ment a be illeszkedés. Kicsit bár később csatlakoztam a többiekhez, talán ez volt a baj. Folyton azt éreztem, ezek rajtam nevetnek. 

 Így barátok híján még mindig egyedül voltam. Édesanyám végezte a házi munkát - mosás,  főzés, takarítás - estére fáradtan zuhant az ágyba és örült, hogy ez a nap is véget ért. 

Annyi kérdésem van. Minél több a csend az üresség körülöttem, egyre több lesz. Mik ezek a furcsa fények? Mik ezek a hangok? Miért nem tudok még aludni? 

Ki keltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam. A szobám ablaka az utcára nézett. Be bújtam a függöny mögé és néztem csak néztem a lámpa fényt, a csendes utcát, a sötét szomszéd házakat. Már mindenki aludt, én még így altattam magam. 

Egész addig ott álltam míg már azt nem éreztem, hogy a szemem le ragad. Ez volt a jobbik eset. Volt mikor az ágy alól bármikor elő bukkanhato szörnyek elől iszkoltam fel az ágyra, de olyan szél sebesen, még a takaró alatt "múmiába" tekeredve  láttam magam az ablakban állni. 

Emlékszem, a szemem erősen szorítottam össze, ne lássak semmit és még én se látszódjak.... 

Tovább is van, mondjam még?