Két kávé

Az egyikért nem kellett messzire mennünk. Útközben játszottam, ezt elmondom, ezt nem, ezt szeretném, de nem fogják megérteni, ezt is elmondanám, de vita lesz belőle. Maradt három téma, Ildi, időjárás, politika. Megérkeztünk, kötelességtudó kávéfőzés, néhány semmitmondó mondat, átlátszó mosoly, búcsúzás. Általában zokogott a lelkem hazafelé, és megfogadtam, hetekig nem megyek anyuékhoz!

A másikért sokat utaztunk. Már napokkal előtte lázasan készülődtem, gyötörtem Sanyit, üres kézzel ne menjünk, semmiképpen,  valami apróságot vigyünk magunkkal. Már az út is kellemesen telt, tudva, órákig tartó beszélgetés, jó hangulatú hétvége áll előttünk. Soha nem csalódtam, mindig sok-sok mosoly, és hatalmas szeretet fogadott.

Ismerősként köszöntött a kiskapu nyikorgása, és a bejárati ajtót sosem mi nyitottuk, após tárta ki előttünk. Nagyon kedvesen fogadott minket, azonnal forró kávéval kínált, tetején, ha futotta a kis nyugdíjukból, két kis kocka csoki!

Gyors, mindenre kiterjedő kérdések, tálalt nekünk, mindig, amire éppen futotta.

Majd: még beszélünk gyerekeim, menjetek be anyátokhoz, már nagyon vár!

Órák teltek el beszélgetéssel, külön-külön velük, utána négyesben, számomra feledhetetlen.

Életem egyik legborzasztóbb napján, anyám így szólt Sanyihoz:

Részvétünk, hogy meghaltak a szüleid, tudom, közeledni kellene, de nem megy, értsd meg, ugye nem baj? Nem baj!-mondta Sanyi, és én szégyelltem magam anyámék helyett!

Kegyetlenséget mondok Neked- fordult hozzám, de örülj neki, hiszen fele bánat!

Tudj' Isten, én nagyon szerettem volna még néhány évig keseregni egyikükkel a másikért, de a Jóisten nem adta meg!