Bánat

10 éve a szívemben, tegnap óta a lelkemben is gyász van. Megint, és megint, ünneplőbe öltöztettem a lelkemet, hátha ma, ma fogok tévedni....és talán lesz részem egy kis figyelemben, egy kis beszélgetésben, reménykedve, türelmetlenül vártam a szüleimet.

Szokásos forgatókönyv, jöttek, hoztak, néhány mondat, eltávoztak. Ez így egyszerű, egyszerű? dehogy, szegény Ildi bánatosan nézett rám, hát már megint csak ennyit értünk nekik anya? Én két napja sírógörccsel küszködöm, dühös vagyok, szégyellem magam, pedig nem nekem kellene. Persze, tudom, ismerem őket, a kőszívű szülőket, a csalfa apát, aki még itt is a csinos fiatalasszony után néz. Anyámat, aki várakozóan, ijedten néz apámra, ugrásra készen, hogy be akar-e jönni hozzánk, vagy mégsem óhajt, és egyáltalán mennyi ideje van ránk.

Elköszönnek, a néni kinéz, anyuval beszélget néhány szót, majd távozásuk után közli a konklúziót:

Hát Emi,......anyukád aranyos, de apád....!

Tudom,......hallottam már sokszor!

Nem értem őket, legalább Ildire lennének...micsoda naivság részemről, tekintettel, ha már csak ők maradtak nagyszülők neki...kicsit kedvesebbek is lehetnének hozzá! Én marha, sok mindent bírok, de ő még gyerek! Bocsássatok meg nekem, most nagyon szenvedek!