kovacsagi blogja

(stílusjáték)

ó  balga ember ki oly büszke vagy
szellemre észre szabadságra
hogyan vélhetted  nem
vagy fogoly
testedé  mely hol fölemel
hol meggyötör
s mindig követeli
a jusst
hitted  szárnyalsz már
súlyoktól szabadult lélekkel
árnyakat elűzve
fényt teremtve magad körül
lásd még hátravan
a test megtisztulása
ne tiltakozz
ennek is meg kell lennie

(írtam ezt két heves gyomorbéli erőltetés közt - megbékülten)

Az utóbbi hónapban volt szerencsém belebotlani két új(abb) Jane Austennal foglalkozó filmbe is, szenvedélyes rajongóként vetettem rá magam ezekre. Az egyik az írónő életéről, írónővé válásáról szóló életrajzi történet (Becoming Jane), a másik pedig egy mai, modern sztori arról, hogy néhány nő és egy férfi Austen-könyvklubot szervez, végigolvassák hónapról hónapra összes műveit, majd összeülve megvitatják azt (The Jane Austen Book Club). Ez utóbbi kellemesen oszlatja el azt a közkeletű tévhitet, hogy az egyszerű amerikai könyv- és kultúraellenes, lelki-szellemi analfabéta volna.

Nos, mindezek kapcsán kezdett el foglalkoztatni, hogyan s miért vált Austenból jelenség, így a huszadik-huszonegyedik században. Olyannyira jelenség, hogy nemcsak könyveit adják ki újra és újra szerte a világban, hanem facebook-oldalak, fórumok, rajongói klubok, idézetgyűjtemények is léteznek szép számmal, sőt Austen-stílusú lakberendezési tanácsadás is van. Az egyetemi kurzusok pedig - legyenek azok irodalomtörténeti, -tudományi, illetőleg feminista vagy anti-feminista megközelítésűek; és akkor még ott van a gender studies is – közismertek.

Szóval, akármerre nézünk, mindenhol Jane. Ennek pedig kell, hogy legyen valami oka, és ez az, ami foglalkoztat egy ideje. Miért veszi elő a mai kor embere a 18-19. század fordulóján élt írónőt újra és újra, az élet szinte bármely területének összefüggésében? Semmiképp nem vállalkozhatom arra, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, pusztán személyes gondolataim rögzítésére szolgál jelen írás.

Egyszerűnek tűnhet, ha azt írom, hogy Austen örök kérdésekkel, örök dilemmákkal foglalkozik, pedig írom. Ugyanis ő maga is, változó regénycímek alatt, változó karakterek megelevenítésével, de mindig ugyanazt írta, kutatta: hogyan lehetünk boldogok. Hogyan lehet önmagunk felvállalásának határait addig a végső pontig kiterjeszteni, ami még társadalmilag elfogadható, illetve másfelől nézve ugyanezt, hogyan fogadtassuk el magunkat? Mire hagyatkozzunk inkább? Az értelemre vagy az érzelemre? Az érzelmeink, például a büszkeségünk, hogyan befolyásolják világlátásunkat, ítéleteinket?

Természetes, hogy minderre kötelezően saját választ kell tudnunk adni, hogy boldognak érezhessük magunkat és elkerülhessük a boldogságnak látszó boldogulás – amely közel sem ugyanaz – zsákutcáját. Austen kritikus-ironikus gondolkodásmódja mindazonáltal segítségünkre lehet – botladozó válaszkereséseink közben -, még akkor is, ha szereplőinek döntéseivel nem értünk egyet, avagy regényeinek általában feloldást hozó végkimenetele túlságosan is rózsásnak tűnhet.

Egy biztos, maga az írónő – ha nem is feltétlenül az euforikus boldogságot -, de a kiteljesedett és alkotó élet nyugalmát mindenképp megtalálta. Jó szemmel figyelte a körülötte lévő világot, és szeretettel, olykor fanyar-humoros kritikával tudta láttatni. Mintha tükörbe nézne, hiszen ő is részese volt. És úgy tűnik, marad, a mi világunknak is, ameddig olvassuk.