Kicsikinga blogja
BarátságKarácsonyra...
Végtelenben...
Egy kis semmi a sokért…
Hogy is köszönjek meg,
Ennyi drága szívet,
Mesélek majd Nektek
Szépigaz meséket.
Valahol nem messze,
Létezik egy világ,
Házaknak kertjében
Boldog fű, fa virág.
Rózsának töve is
Csak türelmet terem,
Szorgosan ás vermet,
Szépséges szerelem.
Kutaknak mélyéből
Mindig mosoly fakad,
Bútűző hűsével
Olthatod szomjadat.
Éhedet feleded,
Pirosló almával,
S itt
Végre találkozhat
Nap is a Holdjával…
Köszönlek Benneteket!
Édesapámmal...
A templomban sokan voltak. Leghátul álltunk, Édesapám kezét fogom, és csak Őt figyeltem. Szálfa egyenesen állt, „újrafordított” kabátjában, ami minden Karácsonykor az Ő ajándéka volt Édesanyámtól.
Sötétszürke crombi kabát fekete bársony gallérral, és kézelővel. Sálja alól kiviláglott hófehér inge, és nyakkendője.
„De szép az Apukám” mondják szemeim a sokaságnak, és egy kicsit szorosabban fogom meg a kezét, amit azonnal észrevesz, rám néz, és elmosolyodik. Ez annyit jelentett számomra, hogy minden rendben van. Ennél jobban nem is lehetett volna rendben semmi, mint az Ő tekintetében! Soha sem tartottam attól, hogy baj érhetne bárkit is, ahol Ő volt!
Nem is volt az biztos! Egy kis időre csak, amikor megszólalt az orgona, és Édesapám szeme különösen csillogott.
Természetesen én is Vele „csillogtam”, mert tudtam, hogy amit Ő tesz, az mindig helyes, annak úgy kell lennie!
„Dicsőség mennyben az Istennek…”- énekelte sok-sok ember, de a legszebb hangon csak Ő tudta ezt tenni. Némán!
Elegánsan térdet hajtott, és elindultunk hazafelé.
Csikorgott, ropogott a szép, kékesen ezüstszínű hó a talpunk alatt.
Mentünk egymás kezét fogva, csendesen, és valami különös egyetértésben, amit azt hiszem úgy hívnak, feltétlen bizalom, barátság.
Én bíztam Benne, Ő bízott bennem.
Bár a zsebéig sem értem föl, és jóformán lábujjhegyen mentem mellette, mert szerettem volna éreztetni Vele, hogy Ő is biztonságban van velem!
Csak a Hold világított, a levegő friss volt, és élesen hideg, még sem fáztam, mert boldog voltam, hogy Karácsony van, és amíg hazaérünk, sok-sok szép történetet fogok hallani!
Igaz meséket, amiben mindig a jóság volt a főszereplő, „aki” a végén mindig elnyerte jutalmát.
Már csak ezért is érdemes volt eldöntenem „zsebigérőkoromban” , hogy jónak lenni a legjobb a világon, hiszen Apukám mondta, Ő mesélte, és, amit Ő mondott, ahhoz soha kétség nem férhetett!
***
Már nem volt messze az állomás, hiszen látni lehetett a mozdonyok hófehér gőzfüstjét, időnként egy-egy sípszó is hallatszott.
Én már nagyon igyekeztem, szinte szaladtam Apukám lépteinek ritmusát fölvéve, ami miatt pöttyös kis ruhám vállpántjai időnként külön életet éltek, és az induláskor akkurátusan befont copfjaim is önfeledten élvezték boldogságukat, ugyanis már régen nem szorította őket a masni.
Sok dolgom volt, mert hol az egyik pánt csúszott le, hol a másik, hol az egyik szalagért hajoltam le, hol a másikért, miközben megpróbáltam a zoknijaimat is viszonylagos rendbe erőltetni.
Nem számított nekem akkor semmi, hiszen utazunk, UTAZUNK APUKÁMMAL!
Nem csak úgy, hanem igazából, mint útitársa, társasága, tehát igyekeztem az alkalomhoz illően rendezni ziláltságomat. Igen kevés sikerrel…
Micsoda gyönyörűséges helye a világnak, mit a világnak az egész Univerzumnak egy állomás!
Egy suhintásnyi lendülettel elindult a vonatunk…
A hangok, mint a legszebb zene úgy szóltak fülemnek, a kalauz bácsi kedves mosollyal, és olyan „gusztusosan” lyukasztotta ki a kis kartonból készült jegyünket, hogy ott helyben eldöntöttem, én is kalauz leszek!!
Nagyon boldog voltam! Nagyon!
És a java még csak most jön!
A „GURULÓ”!
Az étkező kocsi, ahol kellemes illattá elegyült az, amit amúgy a hétköznapokban ételszagnak minősítettek.
Nem nekem! Mert én ott úgy éreztem magam, mint a mesében!
És jött a mi „hozhatom a szokásosat hangedlink”, mire Édesapám kedvesen mosolyogva mondta, hogy „Bizony, köszönjük szépen”!
Az a szokásos az, ham and eggs volt finom mustárral, citromos teával!
Én voltam a legboldogabb ember a világon, és a legéhesebb! Kicsi voltam, de nagyon jó partner az evésben!
Köszönöm szépen Drága Édesapám! Azóta sem ettem finomabbat!
***
Most már csak Te szállsz fel a vonatra, nélkülem utazol…
Legyen selyemsíma az utad, és boldog mosollyal várjanak azon az állomáson, ahova érkezel!
Erőtlenül állok egyedül, a bánat, az elhagyatottság könnyeivel a szememben és kiáltanék, hogy várjál, mert még nem igazítottam meg a masnikat a hajamban, a zoknijaim is lecsúsztak, és „jaj, milyen kár, hogy nekem mindig szaladnom kell, persze, hogy mindenem zilált lesz, de nem baj, hiszen annyira, de annyira jó, hogy velem van”…
Volt…
Jó utat Drága Édesapám!
http://www.youtube.com/watch?v=lAHweK524Wc&feature=related
Csutak...
CSUTAK
Az Egyesült Államok keleti partján szinte óramű pontossággal köszönt be a tél. Hatalmas hópelyhek hullanak az égből, csendben és puhán takarják be a tájat, vigyázva, hogy fel ne ébresszék mély álmából.
A kisváros házai, bokrok s fák megannyi színes lámpácskákkal ékesítve, már a közelgő Karácsony melegét, békés, meghitt nyugalmát sugározták a szívünkbe.
Az üzletekben mindenki az ünnepi asztal elmaradhatatlan „kellékének” a pulykának elkészítésére vonatkozó egyedi és természetesen legjobb receptjeit csereberélte. Mindenki mindenkivel. Halk duruzsolásuk egyáltalán nem zavart meg abban, hogy a jól ismert és szeretett karácsonyi dalokat dúdolgatva – ami megállás nélkül, nem dobhártyát sértő decibel-mennyiséggel szólt -, tobzódtam a milliónyi csecse-becse, piros és zöld, bájos és giccses ajándékkínálatban.
Tulajdonképpen télikabátért mentem abba a hatalmas bevásárlóközpontba.
Mit sem sejtve sétálgattam, nézelődtem és élveztem azt az igazi ünnepi zsongást, amire a lélek, egész évben vágyik.
Vanília és citrom illatú gyertyák bódították már amúgy is felékített érzékeimet, mikor megláttam az általam keresett üzlet bejáratát.
Nagyszerű. Itt gyorsan veszek egy kabátot, és megyek tovább élvezni a karácsonyi nyüzsgést.
Madárcsiripelést és néha egy-egy vakkantást hallottam a bejárat melletti nyitott üzletből. Hát persze, kisállat-kereskedés. Ide muszáj benéznem. Csak úgy.
Imádom az állatokat, ezért bementem. Halacskák, hörcsögök, kígyók békák, ahogy az rendesen lenni szokott. Az üzlet jobboldali falánál azonban egy üveglappal elválasztott rész volt, amiben madárkalitkához hasonló rácsos ketrecekben kiskutyákat véltem felfedezni.
„Jaj de jó!” mondtam, s teljes fejszélességgel nekimentem az üveglapnak! Iszonyú zajjal járt, amire mindenki odaugrott hozzám, hogy nem sérültem-e meg. Hja kérem ott…! Na mindegy.
Nem mondom, szép kis búbom lett, de udvariasan, kicsit torz mosollyal köszöntem meg a segítséget. Mikor éppen indulni akartam kifelé, a ketrecsor legutolsó végéből két hatalmas barna szempárral akadt össze tekintetem.
Csak nézett együttérzően, szomorúan. Ez a Végzet, a Sors, nevezzük, aminek akarjuk. Hát eljött, aminek el kellett jönnie.
Már tudtam, hogy megfogtak, nincs menekvés (nem is akartam)!
Szóltam az eladó kisasszonynak, szeretném látni a két barna szem tulajdonosát.
Oké! Mondta nagy örömmel, mert csak a csempe a falon nem érezte, hogy ebből „üzlet” lesz!
Nagyon izgultam, mert semmit sem lehetett látni a legtávolabbi kis ketrecből kinéző csodálatos szemeken kívül.
A kisasszony hozta a kulcsokat és készségesen beinvitált az üveg mögötti kb. 3 méter hosszúságú és kb. 1 méter széles folyosóra.
A gyomromban éreztem azt a bizonyos, semmihez sem hasonlítható fura lepketáncot. Vajon kié ez a sugárzó tekintet?!
És akkor kinyílt a kisajtó és ott volt egy IZÉ az eladó kezében.
Minden angol tudásomat össze kellett szednem, hogy megpróbáljam megtudni mit, kit tart a kezében, mikor közölte, hogy „Ó, ez egy kiskutya „és lerakta földre. Én nem láttam mást, csak egy falatnyi fekete-fehér golyót szélsebesen föl-alá rohanni, aki az első óvatlan pillanatban zsupsz, és a pelerinem sálszerű gallérjában landolt.
Én akkor már tudtam, hogy Ő soha, de soha többé nem lesz másé csak az enyém!
Ő is így gondolhatta, mert aprócska nyelvével egyfolytában fürdette arcomat, nyakamat, mindenemet, amit el tudott érni. Közben én igyekeztem megtartani, mert túláradó örömében, mint a higany „rohangált” föl, és alá rajtam, hogy képtelen voltam utolérni a kezeimmel.
„Hát szervuszka!”- mondtam, és akkor már anyagot is szolgáltattam a nyalogatásra, mert a tekintetét néha elkapva, patakokban ömlött a könnyem.
Szemei már nevettek, apró kis nyüszítéseivel pedig egyfolytában köszönte, hogy ott vagyok, és már nem kell rám várnia többé!
Észre sem vettem, hogy ennek a nagy találkozásnak egy csapat ember tanúja volt, akik hangosan tapsolni kezdtek, mikor közöltem az eladókkal, hogy megveszem a kis, nem tudom micsoda kutyuskát!
Sajnos az érte kért összeg olyan magas volt, hogy ahhoz nekem még egy hetet kell majd dolgoznom, mert a nálam lévő készpénz csak kétharmada volt a vételárnak.
Nem probléma, itt hagyhatom az előleget és enyém a kutyus egy hét múlva.
Nos, ami ekkor történt, soha nem fogom elfelejteni!
Kicsi kis „ágyúgolyóm” abbahagyta a nyalogatást, örömteli hangok sem hallatszottak. Szemeiben könnyfakasztó szomorúsággal tűrte, hogy újra visszategyék a kis ketrecébe. Ott parányira összekuporodott és csak nézett rám, szünet nélkül egyfolytában, kérdőn.
„Miért csaptál be?! Én téged vártalak már olyan régóta! Nem érezted, hogy mennyire örülök?!”
Miután elintéztem a formaságokat, kifizettem az előleget, odamentem Hozzá és esküvel ígértem, hogy pontosan egy hét múlva eljövök Érte! Ez már a mi ügyünk volt csak az Övé és az enyém! Tudta, érezte, hogy nem szegem meg az ígéretemet. Hatalmas szemeiben ott láttam azt a feltétel nélküli bizalmat, amit az óta is mindig, ha rámnézett!
Az az egy hét száz évnek tűnt akkor. Biztosan Neki is! Én már meg is vásároltam mindent. Kispárnát, takarót, edénykéket, játékokat.
Eljött a várva várt nap! Irány a Mall (bevásárló központ)!
Olyan izgatott voltam, hogy számoltam a lépéseket magamban. Még egy pár, és ott vagyok. Szinte beestem az ajtón. Nem mertem jobbra nézni, nagyon féltem, hogy közben már eladták másnak és én azt nem éltem volna túl!
Nos, ez nem így volt! Már vártak fülig érő szájjal mosolyogva és izgatottan. Együtt örültek velem! IGEN! Ilyen is van!
Hát gyerünk jobbra nézni! Ott volt! Ott volt! Nevetett a szeme, izgatottan toporgott a ketrecben, hallottam a hangját! Apró kis nyüszítéseket..
Rózsaszínű nyelvecskéje,mint a motolla, járta körbe kicsi tűfejét.
Igen, igen itt vagyok! Mindjárt, csak tudod ezek a piszkos anyagiak! Így beszéltem Hozzá hangosan, magyarul egy amerikai állatkereskedésben, ahol rajtam kívül senki más csak Ő értette, amit mondtam! Lássatok csodát már megint tele az üzlet mosolygó emberekkel, akik leendő gazdiknak érezve magukat ÖRÜLTEK velem együtt! Istenem, ennyi keresztszülőt már még sem tudok megtartani!
Végre kezembe kaptam a papírokat. Fajtája: Jack Russel- terrier, neme female/nőstény/, kora: 3 hónap, születési ideje… év, hónap, nap: „na nem, ez nem lehet, ilyen csak a mesékben „! Egy napon születtünk!
Jaj kérem szépen, adják ide, nem bírom már, összeesem az izgalomtól és örömtől!
Nyílt a ketrec ajtó, és kezembe röpült a Boldogság, a Hűség, a Szeretet. Én ezt már ki nem engedem soha! Így szorítottam magamhoz CHUTAK-ot, vagyis CSUTAK-ot, mivel kicsi kutyuskám igen csak fittyet hányva a konvencióknak nem viselt farkat, csak egy kis csutkát.
Ja, hogy nincs télikabátom? Kit érdekel! Itt van a kezemben a melegség! Én már soha többé nem fogok fázni!
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
.
Két csodálatos barna szem néz rám szomorúan és EGYÜTTÉRZŐN!
„Ne sírj”- mondják a szemek – és engedelmesen hagyja, hogy egy fecskendő „kívánjon” örök álmot Neki!
Jó éjt kicsi csillagocska, tudom, hogy most is vigyázol rám, és betakargatsz, mert 2 éve nincs „kabátom”. FÁZOM!
Magyarázatul szeretném szerényen megjegyezni, hogy a KUTYA Magazin Karácsonyi számában jelent meg valamikor. azért kívánok Boldog Karácsonyt.