Tündérkéz

Irene szeme nagyra kerekedett. - Ezt meg hogy érted?

Úgy, hogy vannak itt a Tisztáson olyanok is, akiket te nem láthatsz sohasem, bár most én sem látom őket. Ők a letört, elöregedett gallyakat, ágakat összegyűjtik , és a fák oltalma alá helyezik vissza. Ők, a fák maguk döntenek arról, hogy kiknek adják. Ha arra érdemesnek találnak téged, akkor vihetsz belőle.

- Na és hogyan kérjem én a fákat?

- Csak menj, sétálgass közöttük . Ők tudják, hogy mire van szükséged. Ne kapkodj, ne siettesd őket, nekik is idő kell ahhoz, hogy kiismerjenek. Ha úgy találják, hogy nem vagy méltó a jutalmukra, akkor azt sem engedik, hogy sétálgass, de ha megtisztelnek a barátságukkal, akkor könnyedén lépkedhetsz közöttük, és eléd tárják maguktól, amit keresel.

Irene úgy tett, ahogy Leowin javasolta. Már nem lepődött meg semmin, egy tündér tanácsai alapján járkál fák között, akik dönteni készülnek a felajánlott barátságáról. Legszívesebben kinevette volna magát. Felmerült benne, hogy álmodik, valószínűleg annyira kimerült a betegágynál, hogy éppen ráborulva alszik, és mielőtt meglelné a tűzifát, még azelőtt felriad a a rideg valóságra, hogy nemhogy zöldellő tisztás nincs, de még tűzrevaló sem, és nemhogy nincs egy aprócska tündér sem a közelében, de még olyan ember sem, aki szóba állna vele.

De egyelőre úgy tűnt, az álom nem akar végéhez érni. A fák először nem mozdultak, Irene szinte érezte a feszültséget a levegőben közöttük lépkedve, majd egyre inkább úgy érezte, hogy helyet kínálnak neki, hadd jusson közelebb mindhez, Kinyújtották felé ágaikat, és lágyan megérintették... - Gyönyörű itt – gondolta magában Irene – Békés, és szeretetteljes. De olyan fenséges érzés mégis, mint amelyet csak hatalmas templomokban jártaktól hallottam – nemsokkal később egy fa lehajló ágai hirtelen megemelkedtek, és az asszony alatta tökéletesen rendbe rakott , katonás sorrendbe fektetett gallyakat talált. Olyan sokat, hogy arról szó sem lehetett, hogy mind elviszi.

- Ne aggódj! Végy annyit, amennyit most elbírsz. Ez mindig meglesz neked, egészen addig, ameddig a fák nem kényszerülnek csalódni benned, amit én erősen kétlek. - mosolygott bíztatóan a tündér.

- Köszönöm! - felelte hálásan Irene, majd amennyit bírt, összeszedett a gallyakból, hálásan odabiccentett a fák felé, majd a lombok ismét eltakarták a szeme elől a tüzelőnek valót. - Ideje indulnunk barátom! - suttogta a tündérnek.

- Nemsokára hazaértek. A kislány már mélyen aludt az ágyban. A tűz már régen kialudhatott, a ház teljesen kihűlt. A gyermek lehelete fagyos dérként rebbent fel minden légzésnél. Az asszony gyorsan begyújtott, és a parányi ház nemsokára felengedett.

- Ahogy elnézem, ez a tüzelő sem fog sokáig tartani - sóhajtott fel.

- Nem lesz több szükséged tüzelőre - mosolygott a tündér. - Megtanítlak, hogy hogyan csinálj meleget a szeretetedből, amit a gyermeked iránt érzel. Nincs már mitől tartanod! A tündér ekkor a kislány felé fordult. Az édesdeden aludt, arca kipirult a kellemes melegben. Sokáig nézte szótlanul a gyermeket, majd mélyet sóhajtva megszólalt:- Szerencse, hogy találkoztunk! Nagy - nagy szerencse! - A nő értetlenül nézett rá:

- Persze, hogy nagy szerencse, kis barátom! Kedves vendég vagy a háznál! - nevetett. - De miért e nagy sóhaj?

- Több oka is van! Holnap sok dolgunk lesz. Idejekorán útra kell kelnünk gyógyfüvekért. Vissza kell mennünk a tisztásra. Velem kell tartanod, mert a szárnyam sérült. Mégpedig azért ilyen sietősen, mert a kislányod állapota, ameddig távol voltál válságossá vált. Ahogy elnézem, reggelre ismét komoly láza is lesz.

- Ó, Teremtőm! - sikoltott ijedten az asszony, és gyorsan gyermekéhez rohant homlokára téve kezét.

- Ne félj! Meg fog gyógyulni. De van itt nagyobb baj is! Lana a tizenegyből a harmadik gyermek. A testvéreim egyhamar nem jönnének vissza, és ha én is velük tartottam volna, akkor a gyermekre gyorsan rátalált volna a boszorkánymester királyné. Nagy szerencse, hogy itt vagyok!

- Honnan látod, hogy ő az? - hitetlenkedett a nő.

- Csodaszép kék fény veszi őt körül - mosolygott a tündér, majd az asszonyra nézett: - Ez a kék fény az emberiség új reménye.

Egyszer csak zaj ütötte meg a fülét. Ijedten bújt a bokrok mögé. Abban a pillanatban madarak százai röppentek fel a fák ágairól, és pár pillanattal később az erdő szélén látott katonák törtek be a tisztásra. Erős férfihangok, és a lovak prüszkölése törte meg az erdő csendjét, az állatok nemes lószerszámmal felszerelve, nyergükben a férfiakon fényes páncél. Izgatottnak tűntek. Az utolsó egy lovat vezetett, amelynek a hátára egy láda volt erősítve.

- Megérkeztünk hát - szólt egyikük, aki valószínűleg a vezérük lehetett az öltözékéből ítélve. - Szedjétek le a ládát! De óvatosan! - adta ki a parancsot. A katonák közül kettő a ládát különösen óvatosan lecsatolta a ló hátáról. Miután végeztek, vezérük lova elé, a földre helyezték . Egyikük fel akarta nyitni, de a vezér rárivallt: - Hagyd! Majd én! - földre ugrott, és a ládához hajolt. Levette a palástját, és leterítette vele a ládát , majd óvatosan a palást alá nyúlva a kiemelt belőle valamit. Abban a pillanatban hatalmas fény öntötte el a tisztást. A katonák a szemeik elé kapták a kezüket. A vezér megszólalt:
Itt vagyunk a fánál. Mondd meg hát, hogy hogyan juthatunk tovább!

- Nem mondhatok neked semmi többet. Csak azt ígértem, hogy idevezetlek benneteket - hallatszott a vezér kezei közül. A hang beborított mindent, mikor beszélt. Tiszta volt, mint a hegyi forrás, de mélyen zengett, mintha egy barlangból szólt volna.- Tartsd magad az ígéretedhez, - folytatta - mint ahogyan én is tartottam! Figyelmeztetlek: Ne húzz ujjat a mi világunkkal!

- A katona nevetni kezdett:- Tündérke! Te csak ne figyelmeztess engem semmire! A foglyaink vagytok!

- Az igaz - szólt nyugodtan a tündér. - De az átjáró csak akkor nyílik ki, ha én úgy akarom. Márpedig csak akkor nyitom ki, ha az összes testvéremet szabadon engeded.

-Ha elengedem őket, akkor átviszel minket? - kérdezte a vezér.

- Csak azt mondtam, hogy akkor kinyitom. Hogy átjutsz-e, az a te dolgod.

A vezér visszatette a tündért a ládába. Odament a katonáihoz, és tanácskozni kezdtek, majd miután végeztek odahajolt a ládához és bekiáltott:

- Rendben! Elengedünk benneteket, és kinyitjuk a ládát!

- Csak akkor nyitom meg az átjárót, ha minden katonád tíz lépéssel hátrál a ládától! - szólt a tündér

- Úgy lesz! - válaszolt a vezér, és intett a katonáknak, akik azonnal hátrébb mentek.

Ekkor a kapitány odament a ládához, és kinyitotta a tetejét. Abban a pillanatban földöntúli fény borította a be a tisztást. Tíz apró lény reppent fel a láda mélyéről. Az előzőekben megszólaló tündér egy ismeretlen nyelven énekelni kezdett, és a fa törzse fokozatosan áttetszőbb és áttetszőbb lett. A katonák próbálták megközelíteni a fát, de azt valami láthatatlan fal vette körül. Az egyikük hirtelen lasszót dobott a legutolsó tündérre, aki annak hirtelen ütésétől megtántorodott és a földre esett. Próbált újra szárnyra kelni, de csak csapódott ide - oda. A málnabokor tövében kötött ki, és ijedten menekülni próbált, de a róla áradó fény elárulta a helyét. Az ott lapuló asszony gyorsan rádobta a kendőjét, hogy a katonák ne vegyék észre. Ekkorra már bezáródott az átjáró.

- Elkaptad? - kiáltotta a vezér.

- Sajnos, uram elmenekült, - felelt a lasszót dobó katona - sikerült meglógnia.

- Ó, te balfácán, ezért a fejünket veszik! - dühösen kapott a lovára, és kiadta a parancsot: - Vissza a palotába!

Irene a bokor tövében megvárta, amíg a katonák elmennek. Mikor már a vágtató lovak zaja is elült, óvatosan felemelte a kendőjét a tündérről. Az összekuporodva feküdt a földön. Fiatal fiúnak látszott. Meglátta az asszonyt, lassan felállt, és megszólalt:

- Megmentetted az életemet, köszönöm! Engedd meg, hogy bemutatkozzam! - És meghajtotta magát. - Leowin vagyok, a tündérek rendjének a tagja. A testvéreimmel ejtettek minket foglyul. A legidősebb nővéremet hallhattad az imént.

- Micsoda furcsa kis szerzet vagy! - nevetett az asszony. - Tündér? - kérdezte. - Milyen csodaszép vagy! És milyen parányi! - Hogyan estetek fogságba?

- Egy aljas cselszövés áldozatai lettünk, pedig éppen az emberek segítése a feladatunk. Valóban, a méreteink kicsinyek, de hatalmas tudás és erő birtokában vagyunk - húzta ki a tündér büszkén magát. –Ezért is akarták megfejteni az átjáró titkát a katonák. De azt csakis a rangidős rendfőnök nyithatja ki, és az pedig a nővérem.

- Ó, te szegény! - kiáltott fel az asszony. - Akkor te hogyan fogsz hazajutni?

- Egy jó ideig sehogyan sem, de a törvényeink szerint úgysem mehetnék vissza - sóhajtott a tündér.

- Ugyan miért nem? - csodálkozott az asszony.

- Mert egy tiszta szívű ember a halandók fajtájából megmentette az életem. Így életed végéig szolgálnom kell téged. Amikor eltávozol ebből a világból, akkor hazamehetek én is.

Irene figyelte a különös kis lényt, és erre az utolsó pár mondatra nagyon elkomorodott.

- Ó, te szegény! Jól elbántam veled! Ráadásul a rossz sorsod éppen hozzám irányított. Én olyan szegény vagyok, hogy egy szem leánykámat is alig tudom eltartani, hát még téged! Csöppnyi vagy, de annál feltűnőbb ezzel a hatalmas fényeddel. A faluban, ahonnan jövök, hideg tél van. Ha hazavinnélek, akkor a fényed beragyogná az egész falut, és az emberek azonnal észrevennének. Én is csak egy kevés száraz fáért jöttem ide, csak a hóvihar az erdő mélyére kergetett, most még azt sem tudom, hogy hogyan juthatnék haza. És még tüzelőnek való fát sem igen találtam – húzta félre a száját

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ki akartál itt vágni egy fát? - kérdezte a tündér meglepetten

- Kivágni? Nem – nevetett Irene – én csak kerestem száraz gallyakat, egyebeket, amit hazavihetnék eltüzelni, de még körbe sem néztem, mire ide értek a katonák. A lányom azt mesélte, hogy van itt tüzelőnek való. Ő járt már itt, ő mesélte nekem, hogy ide kell jönnöm. Nem nagyon hittem neki – csóválta a fejét – de már látom, hogy rosszul tettem. De azt, hogy végül is hogyan találtam ide...? Elképzelni sem tudom, ugyanis időközben eltévedtem.

- A szíved vezérelt ide – bólogatott sokatmondóan a tündér – Azt mondod, hogy a lányod mondta neked, hogy hova kell jönnöd?

- Igen ő. Ő már sokszor járt itt. - mosolygott Irene – A neve Lana, de még csak tizenegy éves! Még jó, hogy azt ez eddig nem árulta el, hogy milyen barátságtalan ez az erdő, és hogy mennyire messze van. Ha tudom, bizony sohasem engedem ide. De látod, éppen ez a szerencse is, hiszen így találtam rá én is!

- Értem- felelte Leowin- a testvéreimmel csodálkoztunk is, amikor a tisztásra értünk, hogy hogyan juthattunk idáig. Ugyanis a tisztást védi egy varázslat. Csak akkor nyílik meg, ha egy tucat ember közül, ki feléje közeledik, akad legalább egy igaz lélek. A nővérem nyugodt volt, mert a katonák között bizony egy igaz lélek sem akadt. Biztosak voltunk abban, hogy csakis az erdőben fognak kóborolni. De úgy látszik, ekkortájt érkezhettél te is, mert a tisztás megmutatta magát. A mi törvényeink szerint többet ér egy igaz lélek, mint egy tucat hazug. A fényre ne legyen gondod! Csak a varázslattal védett területeken ilyen erős. A kinti világban is csak akkor használjuk a picinyke őrfényt, ha nagy szükségünk van rá. Ne aggódj! Hasznomat fogod venni! Megtanítlak a gyógyítás mesterségére és nem lesz több gondod a betevőre. A hazavezető útra könnyedén rátalálunk, sajnos a szárnyam megsérült, így a kezedben kell, hogy vigyél.

- Jaj! Milyen igazad van! - kiáltott az asszony. - Sietnünk kell, Lana komoly beteg! Ahogy jobban megnézem a szárnyadat, itt nincs szükség nagy tudományra, csak egy rögzítésre, azzal magam is elboldogulok, - mosolyodott el - de a gyógyítás bizony most nagyon jól jönne, és egyébként is hasznos dolog egy olyan szegény faluban, mint ahol élek.

- Beteg a leánykád?- kérdezte a tündér Irenét

- Beteg bizony! Ha jól sejtem, akkor komolyan megfázott papnál, de már hosszú ideje nem javul az állapota. Meg tudnád őt is gyógyítani?

- Valószínűleg igen, de előbb látnom kell. Sőt, ahogy ígértem, neked is megtanítom, a gyógyítás mesterségét. Valamikor réges-régen minden ember értett a gyógyításhoz, varázslatokhoz. Együtt éltünk mindnyájan. De az emberek visszaéltek ezzel és más halandók felett akartak uralkodni - kezdte a tündér, miközben szedelődzködtek hazafelé. - Ekkor döntött úgy a Nagy Tanács, hogy bezárjuk az emberek szemét egészen addig, míg újra nem látjuk elérkezettnek az időt a tudás átadására.

- Nagy Tanács? - kérdezte az asszony – Miféle Nagy Tanács?

Leowin rásandított a szeme sarkából: - Hm! Azt még lesz időm elmesélni! Úgy gondolom, hogy nem fogunk unatkozni az elkövetkezendő napokban! Végül is...- folytatta sóhajtva – honnan is tudhatnád, hiszen titokban dolgozunk közöttetek és segítjük azokat, akik erre érdemesek. Nemrégen érkezett a hír tizenegy gyermekről, akik már különleges tudással jöttek a világra. Nem tudtuk a hollétüket, ezért a kutatásukra indultunk. Az éjszaki királyságból kaptunk egy hírt egy gyermekről, aki körül az avatott szemek meglátják a különleges fényt. Kilencéves kor után kell elkezdenünk a képzésüket ahhoz, hogy teljes értékű tudóssá avathassuk, előtte nem érdemes. Sajnos, a gonosz hatalmak is tudomást szereztek a különleges gyermekekről, ez a gyermek az északi király palotájában született, az egyik szolgáló kisfiaként. A királynő azonban hírhedt boszorkánymester és sajnos, elkezdte a gyermek képzését. Amikor mi odaérkeztünk, már vártak minket. Csapdába estünk. Szerencsére az átjáró egyelőre biztonságos, így nem férkőzhet a többi tudás birtokába, de a hatalma sajnos elég ahhoz, hogy a gyermekben rejlő erőt a maga javára fordítsa.

- Az összes gyermeket megtaláltátok már? - kérdezte az asszony.

- Nem, még kettő után eredt a másik csapat, és a mi dolgunk lett volna a harmadikat megtalálni, akiről mit sem tudunk, csak azt, hogy itt él északon.

- Ekkor kiértek az erdő szélére. A nő fázósan húzta össze magán a kendőjét. A rőzse a hátára volt erősítve, a szoknyájába csomózta a málnát.

- Gyere most ide a kendőm alá! - intette a tündért. – Itt a vállamon senki sem fog észrevenni, nyugodtan mehetünk keresztül a falun. Talán a kendőm is melegít valamicskét ebben a nagy hidegben, ráadásul az utat is jól láthatod.

- Fát is vinnünk kell, ha jól értettem – válaszolt a tündér

-Bizony, de honnan szedjek itt tüzelőnek valót, hiszen ki sem vághatom, de ha megtehetném is, fejszém sincsen!

- Jobban is tetted, hogy nem hoztál fejszét, azzal ide nem jöhettél volna be! - bólogatott Leowin – Kérned kell tüzelőnek fát, és a fák adnak neked.

Első fejezet

Hideg, téli reggel volt. A falu még nem riadt fel éjjeli csendjéből, a napfelkelte előtt szinte fény sem világlott sehol az utcán. A nő tétován megállt háza kapuja előtt, összébb húzta magán vékonyka kendőjét, szinte a teljes arcát eltakarta vele, éppen csak a szeme látszódott ki, már ha egyáltalán látszódott is valami abban a sötétségben. Visszanézett apró háza egyetlen kis ablakára, majd mélyet sóhajtva útnak indult. Hamarosan elnyelte őt a hajnali sötétség amikor letért az útról, hogy az erdő felé vegye az irányt. Nehezen haladt a hatalmas, fagyott hóban, amely minden lépését hangos roppanással kísérte, és amely minél távolabb került a falutól, egyre csak magasabb, és magasabb lett. Néha meg-megállt, csüggedten körbekémlelt, majd folytatta tovább az útját. A hideg szél néha olyan erővel vágott az arcába, hogy a levegővétel is nehezen ment. Minden tagja reszketett, a vékonyka cipőkben lábai jéggé fagytak. Csak a gondolatai kavarogtak sebesebben a szélnél. Egy szem lányára gondolt otthon, akire a biztos fagyhalál vár, ha nem szerez valahonnan tüzelőt egyhamar. Már nincs kitől kérjen, már nincs, aki bármit is adna neki. Keserűen megmozgatta elgémberedett újait. Csak az emberek szíve fagyosabb, mint a hideg, ami körbeveszi mindenütt. 

A távolból lovasok hangját hallotta meg, majd egy harsonát. Visszafordította arcát az út felé, amelyen fáklyás katonák seregét pillantotta meg, akik szintén az erdő felé tartottak. Aggódva nézett utánuk, semmi kedve sem volt velük összefutni. Jobb, ha minél távolabb marad az uralkodónő katonáitól. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy azok az erdő távolabbi ösvénye felé veszik útjukat, majd előre tekintett a sűrű, fekete rengeteg felé. Még sohasem járt itt. Általában, ha egyáltalán az erdőbe merészkedett, akkor ő is a másik ösvényt használta, azt amelyet most a katonák, és mindenki más is . Csak Lana tudott erről az ösvényről. Halványan elmosolyodott lányának gondolatára. Lana már nem is egyszer jött be ide a fenyves sűrűjébe. Nevetve mesélte anyjának, hogy virágokra lelt egészen bent, a fák tövében. Nohiszen! Virágokra! Már vagy tíz éve nem látott virágot. Nem nőtt itt már sem virág, sem semmi más csak a fenyők. Nem volt már sem tavasz, sem nyár, csak ősz, és tél. Hirtelen megint eszébe jutottak a katonák, majd az Uralkodónő. A félelemtől megdermedt egész testében. Nem kellett ahhoz kint lenni a fagyos szél útjában, hogy bárki borzongva húzza össze magát, elég volt Észak királynőjére gondolni, és úgy csapott be akár a lobogó tűz körül ülők közé is a hideg, hogy szinte látni lehetett ahogy megfagyaszt maga körül mindent. Csak Lana szeme fénylett még olyankor is melegen. Féltette Lanát, és féltette akkor is, amikor minden intelme ellenére bemerészkedett az erdőbe, de a kislány csak nevetett, és egyszer valóban! Valóban a markában egy aprócska, de igazi virággal állított haza. „ Látod anyácska! Mondtam neked, hogy van ott virág! És sok van! Nagyon sok!” körbeugrálta a kis ház konyháját, és hangosan kiabált. „ Nincs ott mindenhol hideg anyácska! Legbelül, mélyen az erdőben se eső, se hó, és zöldellő fű!” Hitetlenkedve nézte a gyereket, majd sietve csitította, ne hallja meg a szomszédság. Irene egyszerű asszony volt, nem hitt már a változásban, nem hitt abban, hogy lehetséges bármi, ami jóra fordíthatná a sorsukat, de azon az estén rápillantva a lassan hervadó kis vadvirágra felcsillant benne valami remény. Már esteledett akkor, gyorsan lefektette Lanát, és átszaladt a paplakba kezében az aprócska virággal. A pap szívélyes volt, hellyel kínálta, majd figyelmesen meghallgatta. Mikor Irene a köténye rejtekéből elővette a virágot, a pap hirtelen felállt, majd megragadta Irene kezét: - Az ég legyen irgalmas a leányod lelkéhez te nyomorult! - kiáltotta haragosan. Hosszú évek óta tiltott a fenyves minden halandónak, és te hagytad, hogy a gyermeked ott keresse magának a bajt!

Irene ijedten rogyott a székre , és értetlenül rázta a fejét. - Nem! - kiáltott az atya – Nem tudom garantálni neked, hogy jó útra téríthetem, de haladéktalanul munkához kell, hogy lássak!

- De hiszen ez csak egy kis virág! - próbálta Irene, de az atya haragosan intette le

- Ne hidd, hogy ez csupán egy virág! Több annál!

- Remény... - suttogta félszegen az asszony

- Remény!? - kérdezett vissza a pap – Azt gondolod? Hogy adhat reményt egy virág olyan világban, ahol ilyen idők járnak!? Csakis a gonosz műve lehet! Holnap reggel pirkadat előtt küld át hozzám őt, és egy hét munkára fogom, mellette pedig igyekszem majd a lelkét is menteni. Az ég adjon nekem erőt véghezvinnem ezt! - ekkor arcát a mennyezet felé emelte, és a kezeit imára kulcsolta, majd hirtelen lenézett az asszonyra: - Kétség nem fér hozzá, hogy csakis a gonosz műve lehet. Köszönd meg kegyességemet, és imádkozz, hogy még időben lépjünk! - majd mielőtt az asszony bármit is válaszolhatott volna, az ajtó felé mutatott – Ideje indulnod! Késő van már. Kérlek a virágról a falubelieknek egy szót se, és ne fárassz engem, és az Urat ellenkezéseddel.

Irene minden tagjában reszketve hagyta el a paplakot. Szíve majd kiugrott a mellkasából, annyira felzaklatta a beszélgetés. A gonosz? Miféle gonosz?- zakatolt a fejében – Lanában a gonosznak csírája sincs..., mi ütött ebbe a papba, hogy így felbőszült?! Nem hitte az atyának egy szavát sem, de jobb volt nem ellenkezni vele. Így a kislány másnap kora hajnalban ott állt a paplak ajtaja előtt várva a büntetését. Munka? - dohogott Irene mikor öltöztette – miféle munka? Remélem nem átall az atya téged kint dolgoztatni ebben a hidegben kicsikém!

Lana csak mosolygott, biztatóan biccentett anyjának a kapuból mikor elbúcsúzott. Egy hetet volt a papnál, és amikor hazaért azonnal ágynak esett. Apró teste tüzelt a láztól, szemében megtört a csillogás. Mire elérkezett az éjfél, már félrebeszélt. Irene ott virrasztott mellette, el sem mozdult, csak hogy fát tegyen a tűzre. De a kislány állapota nem változott. - Nincs mit tenni Irene – állt meg egy reggel a szomszédasszony az ajtóban – hívd át a papot, hogy tegye fel rá az utolsó kenetet!

- Még csak az kéne! - pattant fel az ágy mellől az asszony – Ide a lábát többet be nem teszi az a gazember! Hord el magad innen te is azt mondom, különben olyat mondok, hogy magam is megbánom!

- Uram irgalmazz! - kiáltott amaz dühösen – Elment neked a józan eszed te szerencsétlen! Még hogy az atya gazember! Nem ülhetsz itt napestig mellette, hiszen már enni sem tudsz adni neki! Menj, és folytasd a munkád! Ha meg az ég úgy akarja, hogy míg te odavagy, addig ő eltávozzon, hát nyugodj bele! De ha a sorsnak dolga van még szegény kis lélekkel, akkor hazavár. Hisz mozdulni sem tud innen! 

- Nem hagyom itt – válaszolt makacsul Irene – Van még mit főznöm, kis meleg leves kevésből is kijön. - majd kérőn nézett a szomszédasszonyra – vagy tudnál adni valamit? Ígérem, hamarosan visszaadom.

- Hogyisne! Még nekünk is alig van. Nincs! Nincs felesleges! Lehet, hogy itt rostokolsz még két hét múlva is! Nehéz időket élünk Irene, térj észhez! Senkinek sincs felesleges élelme, és tüzelője.

- Adok érte fát!

- Fát? - hökkent meg a szomszédasszony- Ugyan miből adnál? Tán meg akarod fagyasztani a lányodat? Meg aztán hogyan főzöd meg amit adok, ha nincs tüzelőd?

- Majd, ha elfogy a maradék, akkor van itt még bútor. Az is elég, ha kell. Adj valamit még, amivel felerősíthetem, és állom a szavam!

A szomszédasszony szeme felcsillant. Nagy kincs volt akkoriban a tüzelő. Olyan hidegek jártak, hogy még az állatokat sem tartották odakint. Az erdőbe nem sokan merészkedtek, csak az Uralkodónő emberei, és ez a szerencsétlen ezt a fát odaadná néhány szem krumpliért, meg egy kis káposztáért. Zavartan körbenézett, majd gyorsan odavetette:

- Nos jól van. Átküldök a fiammal valamit, de cserébe kell nekem hat láda tüzelő. Vagy jó lesz neked így, vagy nem adok semmit.

- Hat láda? Hiszen alig van összesen nyolc láda fánk! Hogyan kérhetsz ennyit?

- Amit mondtam, megmondtam! - válaszolt a szomszéd, majd sarkon fordult, és kiviharzott.

Irene csak a becsapódó ajtóra tudta már verni ökleit, majd annak dőlve halkan sírni kezdett.

- Van fa anyácska! Hidd el van az erdőben! - szólalt meg halkan az ágyból a kislány

- Mond el Lana! Mond el, hogy merre kell, hogy menjek, különben nem találok oda magam! Nem hagylak itt, nem hagylak itt addig, ameddig valamelyest le nem megy a lázad. Kiköltözünk a konyhába, nem kell fűteni akkor idebenn. Jó lesz úgy?

- Jó lesz, jó lesz.. - válaszolta csendben a gyermek

- De nem tart így sem sokáig... - Irene gondterhelten nézett körbe – Az én ágyamat eltüzelhetjük, az nagyobb egy kicsit, meg talán azt a szekrényt.. - bökött a fal mellett álló sublótra

- Nem kell eltüzelni, van ott fa elég.

-Hol Lana? Hogyan jutok el oda?

- Hiszel nekem anya?

- Hiszek aranyom, de mond el, mert ha megint lever a láz, akkor nem faggathatlak tovább...

- Jól van.. - sóhajtott a kislány – Elmondom, hogy hogyan találsz oda a Tisztásra..

Irene már kezdte kivenni a fák körvonalát, de a szél egyre csak nehezítette a dolgát, majd elkezdett esni a hó. Apró, éles szemekben verődött az arcára, minden pillanatban úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák a bőrét. Ruhája már teljesen megfagyott, lábait már nem is érezte. Egyre inkább kezdett elcsüggedni, és a közte, és az erdő között lévő távolság egyre nagyobbnak, és nagyobbnak tűnt. Bolond vagyok! - Gondolta magában, - Egy kisgyerek meséiben hiszek, elrángatom a paphoz, majdnem belehalasztom, ahelyett, hogy elhallgattattam volna, még itt fagyasztom meg magam, hogy megkeressem, ami biztosan nem létezik!

A józan ész és a remény háborúja dúlt benne, de az utóbbi csak vitte, vitte előre, nem érdekelte már sem a hideg, sem a fájdalom. Az a remény, amit a lánya szemében látott csillogni, mi nem szűnt meg létezni a kislány körül, mióta csak megszületett.

Az erdő széléhez érve úgy érezte, hogy a hóvihar is alább hagyott. A fák közé bemerészkedve oltalmat talált a széltől, így kicsit bátrabbá vált. Egyre beljebb, és beljebb merészkedett, ami mindinkább nehezére esett. A fák ágai szinte egymásba kapaszkodva zárták el az utat előtte. Könnyű volt itt egy aprócska gyereklánynak utat keresnie, de annál nehezebb egy felnőtt, megfáradt asszonynak. Már nagyon régóta rótta az utat, és egyre inkább úgy érezte, hogy eltévedt. Lanát talán a szíve vitte előre, és Irene csak ismételgette magában, amit útmutatásként kapott. Egyre kétségbeesetten fedezte fel, hogy semmi sem olyan, aminek a lánya leírta. Egyre sötétebb, és sötétebb lett körülötte minden, már-már feladta, hogy megkeresse, csupán azt szerette volna, ha egyszer kitalál innen. Felrémlett előtte minden rémtörténet, amit az emberek a fenyvesről meséltek, hogy aki oda egyszer is beteszi a lábát, az soha onnan ki nem menekül. Miért küldte ide a lánya? Mi értelme volt, hogy ide küldje, hogy elveszejtse? Összezavarodottan rogyott össze, és már nem értett semmit sem. „Anya, csak akkor találod meg, ha hiszel nekem! „ Irene hirtelen elszégyellte magát. Hogyan is gondolhat ilyet Lanáról? Fáradt volt, halálosan fáradt. Úgy döntött egy fa alá húzódik, kicsit megpihenteti a lábait, és összeszedi magát. Jó ideje ült ott, a szeme lassan egyre inkább hozzászokott a sötétséghez. Haza gondolt, a lányára, ahogyan édesen aludt, amikor magára hagyta. A tűznek ki kell tartania még jó ideig..- nyugtatta magát. Ahogy nézelődött, apró kis fénypontot pillantott meg a távolban. Felállt gyorsan, és követni kezdte a fényt, ami egyre nagyobb, és erősebb lett. Nem is tudta már, hogy mióta követi, fejéről leemelte a kendőt, és egyre kevésbé fázott. Csak ment, és ment, mikor is hirtelen egy zöldellő tisztás szélén találta magát. A döbbenettől hirtelen levegőt sem kapott. A tisztás telis-tele szóra azzal az apró kis virággal, amit Lana hozott haza. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. A fa valódi méreteit el sem tudta képzelni, a törzsében egy nagyobb ház is elfért volna, a tetejét pedig a felhők takarták el. Megérintett maga körül mindent, és sehol sem eső, sem hó nyomát nem találta. Beljebb merészkedett, és úgy érezte, hogy annyira boldog, hogy nevetnie kell. Szaladt a tisztás közepe felé, ahol a fa tövében málnabokrokat talált. „Egek!”- kiáltott fel - „Már az idejére sem emlékszem, hogy mikor láttam málnát!”