Tündér rege

Élt egy legenda még a régi korokban, miszerint a tavakat őrző hatalmas tengeri lovak vándorokat, és falusi férfiakat ragadnak el, és a vízbe fojtják őket. Sokan féltek ezért a közelben letelepedni, így a tavak környéke teljesen érintetlen, meghitt vidékké alakult, ahol emberek csak szükség esetén jártak.

Ám egy király, kinek hatalom vágya túlnőtte elődjeiét is, azokra a csodálatos vidékekre vágyott. Magénak akart tudni mindent, ami szép, legyen az föld, jószág, vagy asszony. Így a tóvidéket önhatalmúlag kisajátította, s hatalmas kastélyokat, fényűző palotákat építetett partjaikra. A környező erdőkbe vadászni járt, a réteket, mezőket felszántatta. Nem tisztelt semmit és senkit, önmagán kívül mással nem foglalkozott.

Az ott élő tündéreket ez teljesen felháborította. Siratták elveszett földjeiket, az elpusztított virágokat. És bosszúért kiáltottak. Így a legharciasabb tündéreket bízták meg a feladattal, a Kelpieket. A harcias tengeri lovak dühüket az emberekre irányították, és hatalmas pusztítások végeztek szerte a vidéken.

A király nem nézhette tétlenül, hogy az ő földjét holmi jött-ment tündérfélék forgassák fel. Keményem megdolgozott azokért a csodálatos palotákért, gazdag erdeit sem hagyhatta. Így sereget küldött, hogy rendet teremtsen a tóvidéken.

De katonái nem voltak felkészülve a tündérek furmányos, varázslatos mivoltukra, egyre-másra vesztek oda a legvitézebb harcosok. Végül a király utolsó kétségbe esésében kiáltványt küldött szerte a birodalmában, miszerint aki segít a tengeri lovak elűzésében, maga választhat földet magának és hatalmas vagyont is üti a markát.

Több se kellett. Messzi földről érkeztek vándorok, harcosok, varázslók, kuruzslók és minden föld gyermeke, hogy megcsinálja a szerencséjét. Egyikük sem járt sikerrel, sokan vissza sem tértek. A király bánatosan ült trónján. Mihez kezdjen egy hatalmas és gazdag országgal, ha nem használhatja erdeit, mezőit, csodás várait kedvére?

Évek teltek el. A király megöregedett, és hódítási kedve is csökkent, ám a harcosok tovább próbálkoztak a tündérek elleni harccal, de ez egyre hiábavalóbbnak tűnt. Még nem beszélni kezdtek egy fiatal lányról, aki értett a tündérekhez. Látta őket, sőt beszélte ember számára érthetetlen nyelvüket. A király nyomban érte küldetett.

Hatlovas aranyhintó hozta a lányt a palotába. Három nap tartott az út, de a király türelmetlenül, minden álom nélkül várta, hogy megérkezzen. Végül udvarmestere bejelentette a tündérnyelvű érkezését. Visszafogott lélegzettel várta, hogy bevezessék. A trónterem hatalmas ajtaja kitárult és egy egyszerű kék ruhát viselő lány lépdelt be. Mezítelen talpával hangtalanul közeledett. Rövid ruhája, csak a térdéig ért és semmi sem díszítette a fehér masnikon kívül, mégis ragyogott az egész lány. Valami megmagyarázhatatlan csillogás vette körbe. Hosszú fekete haja óvón ölelte alakját, lépteire glóriaként szállt körülötte. Hatalmas ruhájával megegyezően égszínkék szemében nem tükrözöttek érzelmek, egyenesen a királyra szegezte őket.

Amikor a trón elé ért meghajolt, majd várakozva felnézett.

A király torkot köszörült. A lány vakítóan természetes szépsége felébresztette rég legyőzöttnek vélt önzését. Tudta, hogy amint újból élhetővé válik a tóvidék, magáénak akarja tudni a lányt is. Nem is volt kétsége a felől, hogy megkapja.

- Azért hívattalak magamhoz, mert országunkat már nagyon régóta szennyezik jelenlétükkel a tündérfélék. Rád bízom hát azt a nemes megtiszteltetést, hogy legjobb tudásod szerint add vissza földünk régi fényét.

- Megtiszteltetés királyom, hogy rám bízza eme fontos feladatot- felelte a lány, tiszta szemét nem levéve róla – Érvényes-e még a kiáltvány, mely szerint az a vitéz, aki eleget tesz kívánságának, saját maga által megválasztott földet kap jussul?

- Érvényes, amennyiben teljesen megszünteti az emberekre leselkedő veszélyt.

- Ez esetben királyom már most elmondom, hogy szolgálataim fejébe a tóvidéket szeretném, úgy, ahogy eredetileg állt. Paloták, várak, pompa és szolgák serege nélkül. Cserébe megszüntetem országában dúló tündérek ténykedését.

A király gondolkodóba esett. Önzőszíve egyre jobban vágyott a csodás vidékre, de a tündérekkel vívott hiábavaló küzdelem kimerítette. És arra gondolt, hogy hatalma végtelen. Bármit mondhat, nincs olyan, aki ezt számon kérhetné rajta. A lány is az övé lesz, a föld is. Akár neki is ígérheti most, utána, úgyis azt tesz, amit csak akar.

- Rendben lányom. Ha sikeresen visszavonultatod a tündéreket, neked adom a tóvidéket, régi mivoltában – magában mosolygott lángeszűségén.

 - Ígéretet tennél erre királyom? – kérdezte a lány. Arca még mindig rezzenéstelen volt.

- Természetesen. Királyi szavamat adom rá.

- Köszönöm, fenség. Akkor én most útra is kelnék, ha megengedi. Egy percet sem vesztegetnék.

A király bólintott. A lány meghajolt, majd egyenes léptekkel kivonult.

Az udvarban ismét hintóba akarták ültetni, ám ő csak egyetlen lovat kért, amivel megteheti az utat a tóvidék szélén fekvő egyik faluba. Egy csodálatos pej kancát adtak neki. Szélsebes vágtába fogta a hátast, haja fekete palástként követte. Alkonyatra elérte a falut. Estére egy elhagyott viskóban szállt meg. Magával hozott kis batyujából egy köpenyt vett elő, amit a hátára terített, így indult az erdőn át az egyik tóhoz.

A sötét víz tükrén a hold és ezernyi csillag táncolt. A lány közelebb lépett, lába majdnem a vízbe ért. A tó aprócska volt, még a sötétben is látta a túlpartot. Lehajolt a vízhez, tenyerét belemártotta a hűs habokba s belekortyolt az édeskés vízbe.

A tóközepéről ekkor egy hatalmas test robbant ki. A fekte telivér éjszínű sörényéről patakokban folyt a víz. A lány mosolyogva nézte az izmos állatot. Amikor az a partra ért a lány felállt, tenyerét a ló homlokát ékesítő csillagra helyezte a tenyerét. Kedvesen végigsimított az állat fején, majd a füléhez hajolt és belesuttogott. A ló érdeklődve hallgatta, füleit idegesen forgatta, majd miután a lány befejezte mondani valóját nyerítve ismét a tóba vetette magát. Csak a tó csendes hullámzása emlékeztetett ott jártára.

A lány csendesen indult vissza szerény szállására, hogy némi pihenés után visszatérje a palotába. Tudta, hogy a tündérek többé egy embert sem fognak bántani.

Koránreggel útnak indult a pej kancával a palota felé. A visszaút rövidebbnek tűnt. Már megszokta a hatalmas ajtók nyikordulva nyílását, de a fényűző palota még így is viszolygást váltott ki belőle.

Az ismerős trónterembe vezették, a király izgatottan fogadta.

- Nem számítottam ilyen gyors visszatérésre.

- Nem láttam értelmét az idő pazarlásának, fenség – felelte a lány, miközben meghajolt.

- Az már igaz, régóta nem volt békénk. De hogyan győződhetnék meg róla, hogy valóban elvégezted a rád bízott feladatot?

- Nyugodtan küldj oda bárkit fenség, biztosítalak épségben tér vissza, és egyetlen Kelpie-vel sem fog találkozni.

- Rendben. De addig is, míg hírnökeim visszatérnek, itt maradsz nálam.

A lány bólintott, maghajolt és elvonult. Később egy szobalány jött érte, hogy felkísérje az egyik toronyszobába. Ott magára hagyta és gondosan rá is zárta az ajtót. A lány nem esett kétségbe. Leült a hatalmas ágyra és várta, hogy a hírnökök visszatérjenek.

A király eközben pompázatos terveket szőtt, mind a visszaszerzett földekről, mind az újonnan magának tudható lányról. Trónjában érte az álom.

Két nap múltán érkeztek vissza emberei. A lány tartotta szavát. Azóta egyetlen tengeri lóval sem találkoztak az emberek, és a katonákat sem támadták meg.

A király ajkán mosoly terült szét. Magához hívatta a lányt.

Az úgy lépett be a trónterembe, mint legelső találkozásukkor. Előreszegett fejjel, és a furcsán-szép fénnyel maga körül. Meghajolt és a királyra szegezte tiszta szemét.

- Alattvalóim szerint tartottad szavad, és a tengeri lovak visszavonultak. Köszönöm leányom.

- Ez természetes fenség – felelte a lány – Ez esetben visszavonulnék a tóvidékre, amit nekem ígért.

- Sajnos ezt az ígéretemet nem tarthatom meg. Régóta nem használhattam azon földjeimet, szívesen arra látogatnék. Elkísérhetsz, királynőm lehetsz. Igazából leszel, nincs választásod.

- Sajnálom királyom, nem tehetem. Szerelme és hitvese vagyok már egy királynak. A tóvidék a mi birtokunk, így ott többé nem vadászhat, nem járhat kedve szerint – a lány kihúzta magát – Halandó tündérnek tett szavát meg nem szegheti, vissza nem vonhatja, így önnek meg kell tartania, amire királyi szavát adta. A tóvidéket eredeti mivoltában átengedni számomra.

A király arcát vörösre festette a méreg. Jól tudta, hogyha nem szeretné, hogy országát feldúlják, tartani kell szavát.

Ebben a pillanatban egy hatalmas feketemén, homlokán fehér csillaggal, rontott a terembe. A lány elé lépett, az megsimogatta, erre a ló vakító fény kíséretében hollófekete hajú, sötétszemű férfivá változott. Tündér ruhát viselt. Széles vállain feszült a könnyű anyag.

- Köszönöm fenség, hogy visszaszolgáltatod, ami jogosan népünket illeti. Palotáidat visszaszállítjuk, nem tartunk rájuk igényt. Engedelmeddel, hitvesemmel együtt visszatérek birtokunkra – ezzel ismét lóvá változott. A lány sörényébe kapaszkodva lendült a hátára, és kivágtattak a teremből.

Az emberek sokáig beszélték még a két tündér meséjét, akik ravasz tervvel leckéztették meg a kapzsi királyt. Sokáig éltek békességben a tóvidéken. Senki sem zavarhatta őket saját földjükön, ismét felvirágzott a táj. Az állatok, tündérek, virágok visszatértek, pompázatosabb lett a táj mint valaha…

A férfi a tó partjánál feküdt a fűben és exponálni készült. Az őzsuta gidájával az oldalán óvatos kecsesen a vízhez sétált. A békés kép idillét madárcsicsergés festette alá. A reszketeg lábú állatok szomjasan tapadtak a víztükörhöz. A férfi szorgalmasan zárta képbe a pillanatokat.

Aztán egy hangos kacaj és vízcsobbanás hasított a csöndbe. Az őzek ijedten szökkentek a fák biztonságos sűrűje közé. Majd a csillogó vízből egy mosolygó sellő emelkedett ki és feléjük fröcskölt. Az állatok mintha csak ismerősre tekintettek volna, úgy néztek felé, és lassan visszamerészkedtek a tóhoz. A gida még bele is gázolt a vízbe. A sellőnek tetsző lány felé indult, s megsimogatta félénk barátját.

A férfi a partról figyelte a jelenetet, majd ismét a szeme elé emelte a gépet és kattintott néhányat. A lány hosszú, vakítóan szőke haja vizesen tapadt alakjára, szinte teljesen elfedve azt. A kattintásokra a férfi felé fordította fejét, miközben keze még mindig a gida fején pihent. A férfi hatalmas zöld szempárt látott a lencsén keresztül, ami kíváncsian figyelt felé. A lánynak apró pisze orrát ezernyi szeplő borította, rózsás szája mosolyra hajlott. Az őzek mellett kilépett a vízből, és elindult felé. Az állatok, mintha csak megsejtenék mért indult el, tovatűntek szem elől.

Ahogy felé közeledett a lány, úgy vette ki a fehér szatén ruhát, ami testére volt csavarva, bőre fehérje mellett alig kivehetően. Mezítláb volt, szinte siklott a puha pázsiton. A nagy nézelődésben a férfi még fényképezni is elfelejtett.

A lány a férfi elé ért, majd kíváncsian mellé guggolt.

- Mit csinálsz? - kérdezte.

A férfi lassan feltápászkodott, de nem válaszolt semmit. Leporolta ruháit, tudomást sem véve a guggoló lányról. Óriásként magasodott a törékeny lény fölé. A lány a gépe felé nyúlt.

- Ez mi? - kérdezte, és megnyomott egy gombot a férfi nyakán lógó fényképező gépen. Az egy halk kattanó hanggal kisérve képet készített a férfi cipőjéről.

Erre az mérgesen káromkodva megfogta a lány kezét.

- Nem játék! – morogta.

A lány is felállt. A férfi mellkasáig ért csupán. Kezét kihúzta a szorításból. És megfogta a gép zsinórját, ami a józanész törvényeit és a fizikát meghazudtolva átbukott a férfi nyakáról az övére.

- De az! – nevetett, és a tó felé szaladt.

A férfi egy pillanatig rökönyödve állt, majd utána iramodott.

- Azonnal állj meg! – kiabált utána – Az egy nagyon drága gép! Azonnal add vissza!

- Ha kell, vedd el – nevetett vissza a lány, és már be is futott a vízbe, magasra emelve a szerkezetet.

- Bele ne dobd a vízbe – kiabált megint a férfi, de megállt a tó partján.

- Mi az, félted a ruhád? – vonta fel a szemöldökét a lány.

A férfi válasza egy kivehetetlen morgás volt, majd cipőstül gázolt a vízbe. A lány megállt a neki derékig érő vízben és háttal a férfinak menekülési útvonalat kereset, ám az ekkorra már utolérte. Felemelt kezéből könnyedén kivette a masinát. 

- Mint mondtam, ez nem játék! – mondta mérgesen. A lány a haragos hangra ijedten fordult meg. Majd ujjai mozgásával lebegésre bírta a férfi kezében tartott szerkezetet.

- Mi a… - nézett a férfi értékes gépe után, de aztán hírtelen elmerült a habok között.

A víz alatt is hallotta a lány gyöngyöző kacaját. Majd a felszínre lökte magát. Mindenhonnan csöpögött róla a víz. Haja nedvesen a homlokára, ruhája második bőrként a testére tapadt.

A lány már a parton ült, ölében a géppel és a képeket nézegette. A férfi a kényszer fürdőtől kicsit megnyugodva indult felé. A lány, akárcsak előtte az őzek, a zajra felkapta a fejét és izmait megfeszítette, hogy ha kell menekülőre foghassa.

- Nyugalom! – mondta a férfi békés hangon – Felfogtam, hogyha kergetlek, sosem kapom vissza a fényképező gépem.  Ha megnézted a képeket visszakérhetem? – közben egyre közelebb jött.

A lány kedvesen rámosolygott és felé nyújtotta. A férfi hálásan vette el, és letelepedett mellé. Csendesen ültek és hallgatták a környezet neszeit.

- Még sosem történt velem hasonló – vallotta be a férfi.

- Mert még sosem engedted, hogy megtörténjen – mosolygott fel rá a lány. Karjával átölelte a térdét és ráhajtotta a fejét.

- Fázol? - Kérdezte aggódva a férfi. A lány csak megrázta a fejét.

A férfi hátradőlve elnyúlt a füves parton. Egyenletesen lélegezve lassan rátelepedett a környék békéje és elnyomta az álom.

Puskaropogásra ébredt. Ijedten kapta fel fejét, körülötte égett a város, az emberek sírtak, futottak, majd elestek és megint sírtak. Jajszó töltötte be a levegőt olyan sűrűn, hogy alig kapott levegőt. Felugrott, hogy menedéket keressen, a nyakában lógó gép keményen a mellkasának ütközött. Hitetlenkedve nézett a szerkezetre. Hogy jutott eszébe, hogy szenvedőket fényképezzen? Mit akarhatott vele?

Mellette sorban estek emberek földre, asszonyok és férfiak, öregek és fiatalok, gyerekek. A fegyverek ropogtak, az emberek kiabáltak. Vér és tűz mindenütt. A férfinek egyszer csak valaki megfogta a lábát. Egy kisfiú nézett rá könyörgő arccal. A nadrág szárába kapaszkodott, mellkasán vérrózsa nyílt.

A férfi lehajolt hozzá, az ölébe vonta a fiú fejét. Megpróbálta elszorítani a vérzést, de az menthetetlenül szétterült mindkettőjükön. A fiú még egyszer mély lélegzetet vett, rámosolygott a férfira, majd lehunyta a szemét… Örökre. A férfi hitetlenkedve nézte a rezzenéstelen arcot, szemét elfutották a könnyek.

Majd egy könnyű fuvallatot érzett.

A lány megcsókolta az alvó férfi szemhéját.

- Ideje, hogy felejts! – suttogta a lány, majd az érkező szellővel eltűnt.

A férfi zavartan ébredt. Ruhája és haja is megszáradt, semmi sem emlékeztette a vizitündérrel való játékára. Az ölében pihenő gépre nézett. A kijelzőn egy zöldszemű, szeplős lány mosolygott vissza rá…

A szellő a hajába kapott és belesúgott a fülébe, majd néhány falevélből lányalakot formálva elszaladt. A férfi elmosolyodott és haza indult…