t_laci blogja

Víz tükrében ringatódzik
a bíbor színû napsugár,
Távolban egy vitorla úszik,
's a vízen fátyol pára száll.

A partról nézem elmerengve
a sima tükrû tó vizét.
Hány emlékem eltemette,
's hány sóhajom hordta szét.

Aludni készül már a nádas,
vadréce rejtett fészkére száll.
Méltósággal, -királyi szárnyas-
ring a vízen egy hattyú pár.

Parti kövekre -testüket ölelve-
halk csobbanást csókol a hab.
A hegyek mögött készül az este,
hogy kioltson minden sugarat.

Távol a város ezer zsivajától,
feledve azt mi fáj ott legbelül,
hörpintek a szépség poharából
és szívem édes örömre derül.

Ó te édes szerelem,
Vénusz arcú gyötrelem,
mélyzöld fényû félelem,
öröm óda szíveken,
lassan múló érzelem,

Két szót súg az értelem:
"Veled—Velem"

Hû szívekben lánggolyó,
vörös rózsát lángoló,
lélekharang — elhaló,
kékszínû szép tiszta tó,
sodró bársonyos folyó.

Halk sóhajban száll a szó:
"örökké volna jó"

/sanzon vers/

Momarton a járda szélén
halkan sír a kis Polett.
Folt nem eshet már erényén,
mert az régen elveszett.

Könny csillan a szeme kékjén,
fájó teste megremeg.
Momarton a járda szélén
dzsigolója most verte meg.

Momarton a járda szélén
bús dalt sír egy hegedû.
Kis Polettnek szíve mélyén
viszhang kel rá — keserû.

Momarti lámpáknak fényén
két szemébe könny szökik.
Csillogón mint tenger kékjén
napsugár ha megtörik.

Momarti utcának mélyén
testével ha pénzt keres,
búsul elveszett reményén,
mert sorsa már oly végleges.

(Ezt a versem eredetileg sanzonszövegnek szántam, de mivel nem találtam zeneszerzöt aki megzenésitse, így egyenlôre csak(!) Vers maradt.)

Dal csendül a faluszélen,
bús nótát hord szét a szél.
Lány siratja kedvesét éppen
ki messzi útra — útrakél.

Szemének könny fátyolában
pillája búsan elmerül.
Szívszakasztó bánatában
zokog, zokog csak legbelül.

***
Évek múlnak, és ô mégis
kedvesére várva vár.
Véle sír könnyet az ég is
és ezernyi kismadár.

Füzek alatt, folyó partján
ha a nap süt vagy hold ragyog
áll a lány és szép alakján
fénykört vonnak csillagok.

Áll a lány ott, teste reszket
lelkét bánat tépi szét.
Sajduló szívére esnek
fagyos bánat-hópihék.

***
Folyó nyeli el szép testét,
bús lelke a mennybe száll.
Angyallá vált tiszta lelkét
ôrzi most egy holdsugár.

Széttört álmaim elhamvadt porában
lassú léptekkel jár a gondolat.
Kihült vágyaim halotti torában
az utolsó korty boldogság ottmaradt.

Vízimalom-kerék életem míg forgott
csobogva pergette szép ifjúságomat.
De ami volt, már mind szertefoszlott
és az élet már új reményt nem ad.

Sorsom a napjaim már számlálva ossza,
fösvényen mérve ki földilét idômet.
Fogytán már létem mércéjének hossza,
Készítik valahol már a szemfedômet.