ZARVANYAIM

POESIS NATURALIS

A farpofámon víz csorog
mert rettentően dolgozok.
Gyűröm keményen versemet,
bár nincs értelme úgy lehet.

Ha volna még egy csöpp eszem
rájönnék tán : Miért teszem.
De hát kevés sincs! Annyi sem
verébnek még elég legyen.

Egyéb munkám a lányokon
most csak szőr mentén vállalom.
Hadd fújjanak csak rám tüzet,
attól én mindig jobb leszek.

Hogy mást ne mondjak, volna még
néhány vihánc kis szendeség,
ki elvárná mindig, velek
éjjel – nappal csak jót tegyek.

Kerek - szép izmos vállamon
fejük most mégsem tarthatom.
Bökversem szárnyal és repül.
Értelme mély, akár az űr.

Ha véletlen elolvasod,
elméd csak mélán ácsorog :
- Na most ez mégis mit jelent?
- Nincs ebben szépség, semmi trend.

(2011-07-31)

NYITOTT SZEMEKKEL
  (Szűcs István)

Nyitott szemekkel álmodok,
de álmaimról hallgatok.
Ne tudja azt meg más sosem,
ha árnyék ül a lelkemen.

Miért mesélnék bárkinek,
ha szómat úgysem érti meg.
Mi néha szép lehet nekem,
magamban azt majd elteszem.

Az élet éppúgy megy tovább,
nem lesz az szebb, sem ostobább,
ha abból egy-két pillanat
versemben élőn itt marad.

Nekem nagyon jól megfelel,
ha bennem mind életre kel,
tücsök-bogár, a vén Tisza.
Nem kell nekem a más szava.

Sok száz el nem sírt gondolat
fájdalma mind csak rám marad.
Miért gúnyolják ostobák,
hisz úgy sem értik, bármi bánt.

Bár rokkant testbe költözött,
lelkem még él a roncs mögött.
Kicsit még nékem is ragyog
a nap, addig, míg itt vagyok.

  (2011-06-29)

  IN MEMORIAM DAVIES
  (Szűcs István)

Szegény jó Davies, vén csavargó.
Ha néha végiggondolom
mit kaptál sorsnak – ó de gyarló! -
Írásod mégis víg nagyon.

Terád várt mind a legjobb kocsma,
s a gazda lánya jó söre.
Püspöknek sem volt jobb a dolga,
ajkad míg habját itta le.

Habár körötted sanda falka
irigyli mind varázsruhád,
csak üldögélsz te, eldúdolva
az egyszerű kis szép danád.

„ Davies vagyok, Vili, a költő … „
világ arcába vághatod.
Sosem lesz nálad jobb tekergő.
Szép lelked köztünk élni fog.

  (2011-06-21)

  ÜZENET A BOGLYÁBÓL
  (Szűcs István)

ÜZENET: Mindannyian a saját zárt világunkban élünk, amit önmagunkhoz mérten teremtettünk önmagunknak. Néha kis felületen találkoznak a világaink. Néha nem.


I.

Múlik az éjjel itt kint a mezőnkön. Álmodozom csak.
Térré mélyül a róna, kozmosszá nő meg a rét.
Csillagraj születik fent ha gázfelhők tömörülnek.
Fényük ha majd ideér, tán folt lesz csak az egen.
Álmodozom hát fekve a boglya tövében. No lám !
Mi végtelen is a világ, oly kicsi része vagyunk.

II.

Egy párhuzamos síkon ó mondd, van e párunk?
Létezik é a tükör? Épp ilyen tán a világ?
Jobb, gonoszabb vajon az, aki ott él idegenben?
Sok buta bölcs szavait kell e magolni nekik?
Képmutató hazugok tán ott is a népek?
Van aki tudja netán hol terem a becsület?

III.

Lám, szavaim csudamódon felkavarintva a posványt
vad riadalmat keltnek szentfazekak mezején.
Összefonódva, egy gomolyagként bégnek a birkák.
Kertek alatt a veszély! Farkas van ím odakint!
Mondhatom, túl bonyolult netalán az emberi lélek?
Vagy csak a csordahatás az ami itt dominál?

  (2011-06-20)


Címszavak:
Kozmosz. Párhuzamos világ, A lélek kozmosza

  ELFELEDVE
  (Szűcs István)

Föltámasztjuk egyszer vajon
érettünk meghalt szép halottunk?
Mit ráhordtunk a kunhalom
túl nagy talán. Hiába várunk.

Lehet, hogy régen elfeledtük,
ki volt ő nékünk egykoron.
Itt bent is régen eltemettük,
nem is bánt érte fájdalom.

Lehet, örökké így marad majd.
Mély sírban fekve, jeltelen.
Álmában néha mélyet sóhajt,
nem emlékszik rá senki sem.

Pedig még néha szólnak róla
bár egyre halkabb énekek.
De gyáva népnek nincs hazája.
Nem is érdemli, úgy lehet.

  (2011-05-27)

Gyakran rám kérdeznek, miért nem publikálok. 
Azért, mert nem érdemes.
Szinte egyetlen versemben sem érik a gondolatot.
Nekem kell szégyellenem az olvasóimat.
Ez a versem egy rövid elmélkedés a szabadság sírja felett.
Tudja még valaki, mi is volt ?