Kedvenceim, klasszikusok

Ha beszélgetek Véled csöndesen
(Quand je cause avec toi paisiblement)

Ha beszélgetek véled csöndesen
kedves vagy és te is így beszélgetsz, ily csöndesen.

Ha vitázom, és szavam szemrehányás,
vitázol, fuj, te is, és szavad szemrehányás.

Ha véletlen megcsallak egy kicsit,
mégy az utcára, futsz, és megcsalsz te is egy kicsit.

És ha hű maradok eddig vagy addig,
te épp oly hű maradsz hozzám, épp oly hű, s ugyanaddig.

Ha boldog vagyok, te még boldogabb vagy,
és én is boldogabb vagyok, látva, hogy boldogabb vagy.

Ha sírok, szépen együtt sírsz velem,
ha sietek, te is sietsz mellettem és velem.

Ha ájulok a kéjtől, te is ájulsz
s még jobban ájulok, látva, hogy te is beleájulsz.

Meghalsz? óh, mondd, meghalsz, ha meghalok?”
„Jobban szeretlek, és ha meghalsz, jobban meghalok.”

…S fölébredtem, megszakadt párbeszédünk:
Jaj, álom volt csupán (álom, mi más!) a párbeszédünk

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, 
amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, 
s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, 
mint nekünk őreá. 
(Paul Gerardy) 

Lóverseny-dal 

Egy gondolat bánt engemet:
Lóverseny nélkül halni meg!
Elhervadni lassan, mint a remény,
Hogy olcsón kapok fiakkert oda én,
Elfogyni lassan, mint öt koronád,
Amíg kijuthatsz a nagy poron át,
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek pálya, min hat ló fut keresztül,
Vagy úrlovas, akit tövestül
Lóhátról a tribünön ülő hölgyre
Egy nagyszabású nyaktörés dönt le,
Legyek tribünhöz kent kovász,
Legyek bús, falnak ment lovász,
Mit bánom én, csak urason
Kint lehessek a Nyulason!

Ha majd a vasárnapi nép
Nyüzsög, s a versenytérre lép
Pirosló arccal s piros toalettben,
És az ajkakról e szent jelszó rebben:
Tippet a népnek!
S ha majd kilépnek
A tribünre az eleven grófok,
S viszont fejünkbe ezer tüzes srófot
Srófol a nap,
S a sok szalmakalap
Virít sárgán, mint jó földben a búza,
És feltűnést kelt a nőknek blúza
S egyebe,
Oh, a szívemet akkor vegye be
Ostromával a lóversenyi láz!

Vigyázz!
Rohanj, bár a bordád kitör,
A totalizatőr
Vár,
S már
Indul az iram a starttól,
Bár alig látod dr. Schwarztól,
Aki elibed könyököl,
De egy káromlást kinyögöl,
S mire ennek kifejezést adtál,
Úttesteken át
Fújó paripád
Lemarad, amelyikre fogadtál!

És jön az este,
A villamoson szorul az ember teste,
Tyúkszemeden áll három kövér hentes,
Viszont a kocsi levegőtől mentes,
És szólasz: A frász törje ki nyersen,
Ahol csak van még egy lóverseny,
A fészkes fene egye meg!

S aztán mélabúsan teszed hozzá:
Jövőre megint kimegyek!

 Őszi chanson

szerző: Paul Verlaine, fordító: Tóth Árpád 

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
ősz! húllni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...