Mézeskalács Mikulás És Társai (4. rész)

A nagy lecke

 

A pincekaland után úgy elfáradt a kis csapat, hogy az egész napot átaludták. Azt sem vették észre, hogy az óvodások megjöttek, és újra körül állták a fenyőfát. Nagy terveik voltak a karácsonyi ünnepekre. A csodálatosan jól sikerült mézeskalácssütés után úgy gondolták, hogy a szeretet ünnepét is hasonlóan várják majd. Már tudják, mit kell beszerezni hozzá, és nagy gyakorlatra is szert tettek a sütés terén. Milyen jó lenne a Jézuskát is ilyen finomsággal várni! De most jobban fognak figyelni, és nem hagynak sületlenül egy formát sem, ahogy a múltkor történt szegény mikulásformával…

 

Mézeskalács Mikulás félálomban hallgatta a beszélgetést. Mire felébredt, már újból üres volt az óvoda. – Bizonyára álmodtam – gondolta. De valahogy nem hagyta nyugodni a dolog. Szétnézett a fán. A többiek még aludtak. – Egész jó kis csapattá kovácsolódtunk – folytak tovább gondolatai. – Ütőképes katonaságot alkothatnánk, ha összefognánk. Erre bizonyíték, ami a pincében történt. Meg kellene leckéztetni a mérges babát és a katonáit. Meg egy kis rendet is rakhatnánk a polcokon, a gyerekek bizonyára örülnének neki. Ez lenne a mi ajándékunk az ünnepre. Legalábbis egyelőre… – Kicsit még eltöprengett ezen, aztán lekászálódott a fáról és sétálgatott alatta. Közben a többiek is ébredezni kezdtek.

 

Miután mindenki kidörzsölte az álmot a szeméből, Mézeskalács kapitány előadta a tervét. Meglepődtek, de mindenki egyetértett abbéli szándékával, hogy: a mérges babát meg kell leckéztetni!

 

–        Van még néhány napunk. Mostantól mindennap edzést tartunk a tornateremben. Van ellenvetés? – kérdezte Mikulás. Miután senkinek sem volt, folytatta: – Még ma elkezdjük, nincs vesztegetni való időnk. Sorakozó! Indulás!

 

A csapat vidáman emelkedett, és egykettőre a tornateremben találták magukat. Mindenkinek minden tornaszeren megfelelő ügyességre és erőnlétre kellett szert tenni, azon felül a mozgékonyság növelése is szempont volt. A kapitány edzőként is helytállt, a napi gyakorlatok egyre jobban és fegyelmezettebben folytak, így hamar megerősödtek, és olyan fürgék lettek, hogy nem ismernétek rájuk! Végre eljött az utolsó edzés napja, mely után taktikai megbeszélést tartottak, és eltették magukat holnapra.

 

            A másnap – helyesebben a másik este, hiszen tudjátok, hogy ők nappal alszanak, és éjszakánként kalandoznak – szóval ez a másnapeste hamar eljött. Amint becsukódott a gyerekek után az ajtó, nyomban mozgolódás támadt a fán. Izgatottan másztak le, hogy végrehajtsák eltervezett feladatukat. Gyorsan kimozgatták tagjaikat, hogy mozgékonyak legyenek, ha eljön az ideje, és útra keltek.

 

A szán vidáman szelte a levegőt, Rudi hátravetett fejjel vágtatott, a kis csapat pedig megfogta egymás kezét és elkiáltotta magát: – Leckéztetésre fel!

Épp időben, mert közben elérték a játszószoba ajtaját. Csendben leszálltak a szőnyegre, és mindenki elfoglalta a megbeszélt helyét. Úgy helyezkedtek, hogy a terepet is, de egymást is szemmel tarthassák, nehogy meglepetés érje őket. Ám hiába voltak jól felkészülve, az ajtó mögötti sarokba nem néztek be. Valamelyik gyerek épp ott tette le a mérges babát, és akármilyen csendben szálltak le, felébredt a parányi zajra. Persze, mert most is mérges volt, amiért nem a helyén hagyták. Tüstént vad kiabálásba kezdett, amint felmérte a helyzetet.

 

–        Már megint itt vagytok?! Ki engedett ide benneteket? Takarodjatok kifelé, ez a mi helyünk! Pihenni akarunk!

–        Nem mehetünk ki – válaszolt Mikulás csendesen. – Meg akarjuk lepni a gyerekeket egy kis rendrakással.

–        Majd adok én nektek olyan rendet, – rikoltotta kivörösödve a mérges baba – hogy attól koldultok! Nem emlékszel a múltkorira?

–        Semmi olyasmire nem emlékszem, amit szégyellnünk kellene. Azt tettük, amit kellett az adott körülmények között. De próbálkozz újra, ha úgy tetszik. Meglátjuk, ki húzza a rövidebbet. – És mosolyogva fordult a társaihoz. – Adjunk leckét nekik jó modorból?

–        Naná! – harsogták azok. – Leckéztessük meg!

–        Micsoda???!!! – üvöltötte torkaszakadtából, hogy erre már a nagyon mélyen alvók is felriadtak. – Katonák! Zavarjátok ki ezt a csőcseléket! – És a műanyag katonák rohamot indítottak barátaink ellen.

–        Ahogy megbeszéltük! – kiáltotta a kapitány, és mindenki felkészülten várta az ellenséget.

 

Azok meg jöttek, mint a sáskák, de hiába. A mézeskalácsok olyan ravasz taktikát eszeltek ki, hogy a katonáknak a szájuk is tátva maradt, amikor nem találtak fogást a kis csapaton. Mert amikor feléjük rohantak, hogy üssék, vágják őket, ezek olyan fürgén ugrottak félre, hogy a saját lendületüktől estek, borultak, meg nekirohantak a székek és asztalkák lábainak, hogy csakúgy kopogott a fejük. A mézeskalácsok szinte hozzájuk sem értek. Olyan ügyesen és kitartóan űztek ily módon csúfot a nagyszájú babafiú katonáiból, hogy azok hamarosan kidőltek, és lihegve hevertek a földön. Rudi meg egészen más taktikát alkalmazott. Ha feléje rohant valaki, lehajtotta a fejét, a lapátszerű agancsát a földre tette. Mikor rálépet valaki, hirtelen hátravetette a fejét, és feldobta az illetőt a polcokra. Na, onnan aztán mászhatott le, hogy nemsokára újra felrepüljön.

 

Eközben a kapitány és a mérges baba között is hasonló harc dúlt. A kapitány végül megelégelte a dolgot, és elkapta a babafiú egyik kezét, és körbe-körbe futtatta, egyre gyorsabban a padlón, hogy a végén hirtelen elengedje. Na, erre aztán a lendülettől úgy elvágódott a híres méregzsák, hogy hason csúszva tette meg az utat az ajtó közeléből a terem másik végében lévő ablakig, ott pedig a fejére dőlt a polcok tartalma. Kisebb-nagyobb autók, sőt, még egy nagy kamion is ráesett, csak úgy kopogott a fején. A többi játék és baba, akik nem vettek részt a csetepatéban, mert ők nem tartoztak a mérges baba csapatába, olyan nevetésben tört ki, hogy a katonák és a vezetőjük is nagyon elszégyellték magukat. A nevetésnek végül Mézeskalács kapitány vetett véget, amikor megszólalt:

 

–        Na, ti híresek. Elég volt a lecke, vagy megismételjük?

–        Elég volt… – morogták alig hallhatóan.

–        Nem értem! Hangosabban! – mondta vidám, gunyoros hangon a kapitány.

–        Elég volt! – harsogták most már kórusban.

–        Na, akkor most jön a második felvonás. Ahányan csak itt vagyunk, nekilátunk takarítani és rendet rakni. Nincs kivétel!

 

És a mérges baba a csapatával, a mézeskalácsokkal és a többi babával együtt olyan rendet tett rövid idő alatt, hogy talán az óvoda megnyitásakor sem volt ilyen rend és tisztaság. Úgy dolgoztak együtt, mintha soha másként nem is lett volna a helyzet. Sőt, a végén a babfiú odament a kapitányhoz, és bocsánatot kért addigi viselkedéséért. Ugyanezt tették a katonák is. Az ily módon megnövekedett csapat pedig egyszerre kiáltotta: – Hip-hip hurrááá! És ettől kezdve barátok voltak mindnyájan.

 

            A nagy csatározásban és az azt követő rendrakásban észre sem vették, hogy mennyire elszaladt az idő, így hát megbeszélték, hogy ezután rendszeresen összejárnak játszani, sőt! Együtt tervelnek ki a gyerekek számára egy sokkal nagyobb meglepetést. A játékok ezután nyugovóra tértek, a mézeskalácsok pedig elindultak vissza, a helyükre. Útközben jókedvűen fütyörésztek, – talán még a fán is, álmukban.