Évszakok

Hópelyhek szállnak vitorlát bontva
körbe-körbe,
apró kristályhajók…
A vén kandeláber sejtelmes fénye körül,
görbe tükörbe ölve,
ölelő örvénybe süllyedve, lágyan ringnak föl-le,
sárga lángba veszve…

A körút fái, mint megannyi fekete óriás
csontos kézzel, sóváran  kap felé,
feketén ölelve, fehér lélekhajót…
Néhányuk bájos köröket ír le,
vas lovasnak ezüstöt hintve,
kőrhintától megrészegülten
felém libben –  pajkos kis hableány…

Elálmosodva, fejét kezemre hajtja,
még megcsillan jégszeme,
rám néz, hogy
alszom-e…

Büszke kertben, félszemű asszony
Hajamba markol két kezivel
Pengéje elvág köldöki kaccsot
Üvöltözöm szépszerivel
Fénylő abroncs szorítja mellem
Hörgőm, hörögve levet ereszt
Sötét vérem, vödrökbe csordul
Kádakba gyűjtik szemeimmel.
Kásás testem kerékbe törten
Fohászt mormol fogai közt
Hordó pördül, serény a mámor
Ámor viháncol sorai közt.

Savanyú szájszag lehel az Égre
Bacchust áldja ki szüretelő
Részegen töltöget újra és újra
Együtt adós és hitelező.

Odvas ólban kátrány a cserépen
szalonna süvölt, bűzös verejtékben.
Botor böllér, lanyha megvetéssel
zsugori porciót tördel méla képpel.

Vége van a télnek
Méhecskék zenélnek
Táncolnak a lábak
Virágporban járnak.

Sárga már a búza lába
Búsan fordul önmagába
Fejét húzza élet magva
Földre esne, de nem hagyja.
Kaszát hoznak, belé vágnak
Fejét veszik arany ágnak
Összekötik, félredobják
Tüzet hoznak, bélobbantják.

Fenn az égen fecskék szállnak
Felhők között cikornyáznak
Rovar-szellő délnek szalad
Fecskefészek üres marad.

Zörögve pakol haldokló évszak
bomlásnak induló kezeivel
hódító, álmos kalandra indul,
hunyorgó álmok seregivel.
Pihen a zsémbes őszülő asszony
színes ruhában messzemereng,
puha kebele senkit nem ámít
vadító vágya elszendereg.

Előkerülnek a varjak
Szántóföldön károgatnak
Bő esztendőt búcsúztatnak
Átkot szórnak, kemény fagynak.