Rikatha

Mi lehetne kegyetlenebb ennél?

Létezik bármi, ami még rosszabbá tehetné? Van még olyan dolog a Földön, ami egy tizennyolc éves lányt még jobban tönkretehetne?

Nem, nincs.

Értéktelen vagyok. Ő, akit a legjobban szerettem, aki a mindenem volt, aki megmentette az életem… Ő… Ő továbblépett, lezárt, elfelejtett, eldobott. Mit jelentettem neki? Egy jó kis ágymelegítőt, valakit, aki szerette, amikor megcsalták, aki mellette volt, aki feltétel nélkül bízott benne. Igen, megszeretett. Jelentettem neki… valamit. De… Nem. Eldobott.

Eldobott! Fogd fel! Nem kellesz neki! Neki sem kellesz. Minek vagy még itt? Miért nem vágtál elég mélyre? Miért nem ugrottál? Miért?... Miért vagyok ilyen értéktelen?

Felesleges vagyok ezen a világon. Igen, én vagyok az egyetlen gyermek, amit a szüleim terveztek is. De bele kellett volna halnom a koraszülöttségembe. Vagy közvetlenül utána. Egy lehettem volna a nyolcvan gyermek közül, aki nem éli meg az egy éves kort 1996-ban. Vagy amikor leestem a mászókáról, és agyrázkódásom volt. Vagy amikor műtöttek, túlaltathattak volna. Vagy bármikor elüthetett volna egy autó, bármikor egy névtelen áldozattá válhattam volna.

De nem. Oh, hát persze, hogy nem! Minek könnyítené meg neked bárki a dolgokat? Miért segítene téged bárki? Ki vagy te, hogy szeressenek? Persze, arra lettél teremtve, hogy szeress. De senki sem akarja! Fogd fel! Senkinek nem kellesz sem te, sem a szereteted.

Mert értéktelen és felesleges vagy. Nem kellesz ezen a világon többé. Nem kellesz soha többé a létezésben.

Értéktelen vagy. Felesleges.

Értéktelen vagyok. Felesleges.

Elméd számtalan ajtót tartalmaz. Nyitva, zárva, hol így, hol úgy. Volt egy ajtód nyitva sokáig, ott álltál, nézted. Aztán a távolság miatt egyszerűen odébbálltál. De közben már nyílt egy újabb ajtó, és amikor észrevetted, fejvesztve rohantál oda. Zöld patakocska volt mögötte, és te bele akartál ugrani. De az nem engedte, visszalökött a térbe, és félig behajtotta magát. Visszatértél az előzőhöz, de nem maradtál sokáig, mert ő más ajtót nyitott magának.
Egyszer csak teljes szélességében kitárult ajtó került eléd, és te érdeklődve szemlélted azt. Közelebb mentél, és ott találtál engem, kitárt karokkal. Majdnem egy év. Ennyi jutott nekem. Karjaim túl erősek voltak, mivel féltem, beleesem az űrbe, ami mögöttem van.
Kirántottad magad. Belekapaszkodtam az ajtófélfába, és rettegéssel gondoltam a semmire, ami várt rám.
Még visszanéztél. Féltettél, persze. Aggódtál értem, hisz az ölelésben láttad mindazt, ami mögöttem van.
Bezártad az ajtót. Ott van még, de nem látod, mi van utána.
És engem magához ölel a sötétség.

2014.11.02.

Szilánkjaira robbant gyönyörű üveggömb vágta szét testem. Ezer sebből vérzek, de a könnyek, melyek égetnek, milliószor jobban fájnak. Csak egy apró változás, egy gyengébb tartás, és máris kihullott kezemből a végtelen fényű gömb. Szétrobbant, mikor elkaptam, túl erősen szorítottam magamhoz. Egy, a legnagyobb szilánk pont a szívembe talált, belefúródott, és a mellkasom bezárult körülötte. Nézem a gömb darabjait, amik lassan összeállnak, újra fénylenek, és továbbgurul a gyönyörű jelenés. Kiáltok utána, várjon meg! Még itt vagy bennem, még érzem, hisz örökre szívemben ragadtál. Vedd ki legalább! Ments meg!... Valaha visszajössz ezért az egy darabért? Akkor mit fogsz tenni?

2014.10.16.

Zúg a lelkem, szél taszít ide-oda, reszketek magamban. Zörögnek csontjaim az elvékonyodott bõr alatt. Fásultan húzom össze magamon a két takarót, pedig tudom, mit sem érnek.
Apró testemben hatalmas vihar dúl. A lelkem, oh, az az átkozott nem csinál mást, csak tör-zúz. Hagyjam kitombolni? Lecsitul akkor? Sosem tudom meg, hisz gyáva módon más kiutat keresek.
Mint sebzett oroszlán, menekülni próbál, de ez a haszontalan test közrefogja. Karmol, harap, tép, de szétszakítani nem tudja. Oroszlán? Ugyan. Az oroszlán aggódva nézi a túlpartról a harmatgyenge pumakölyök mit sem érõ próbálkozásait.
Bömböl, ordít, próbálja megállítani. De a kölyök gyermek még, nem ért semmit, csak küzd.
Küzd a fogvatartás ellen, küzd a fájdalom ellen, küzd az emlékek ellen, küzd a halál ellen.
De kölyök még. Egyik eljön a másik után, és a túlpartról fájdalmas üvöltés hallatszik.
De a kölyök az utolsó pillanatban felemeli apró, szétporladt fejét, és a legõszintébb mosolyával ajándékozza meg Õt.
És a túlpartról az elvesztés és a tehetetlenség emberi szíveket összeszorító legfájdalmasabb hangja érkezik.

2014.11.01.

"Bevérzett, mocsárzöld szemek, alatta vastag, fekete karikák. Hol sápadt, hol vörös orcák közt pirosra dörzsölt, használhatatlan orr. A cserepesre száradt ajkak félig nyitva, rajtuk lassan áramlik ki-be a levegő. A torok szúr, viszket, éget, nem lehet kibírni. Megfeszült görcsbe rántják a fáradt testet a köhögések és tüsszögések rohamai.
Hogy ennek is pont vizsgaidőszakra kellett jönnie...!"