ponindex blogja

A frissen mosott lepedőre
Hogy kiterítette mind a hangokat
Te láttad, nem áll össze zenévé
És dicsérni sem maradt szavad
Küldenéd, hogy lásd, a távolságból
Kikel majd egyszer valami remény
Mert így eltaszít, megfojt, kiszáradsz
Keresztre feszít az eltévedt szenvedély

Lusta délután mint éhes macskák
Bújnak bőrödhöz a szétkent szavak
Ruhátlan álmok gyötörte tested
Lassan elhiszi, hogy mindent szabad
A fény öledbe bújik
Hiába terelgetem
Tétova, féltékeny ujjakkal
Hiába foltozom a szétszakadt illúziót
Magamra maradtam
Indulnom kell, kulcsod eldobom

néma madarak táncába rendeződve
zajos magányom vár egy rendezőre
cifra hóvakságba merevedve
szinte mozdulatlan kézzel formálom
az idő szétesett darabkáiból
kovácsolt lakatívek alól szabaduló
szenvedélyt

vasárnapi asztalon szétgurult
súlytalan szavak,
szénaboglya-illatban ránk omló hajnal
gerendában percegő, szögre akasztott
tétova idő távolít
várlak

A kulccsal matat... már ezt a tizenöt másodpercet is nehezen... késett. Gyűlölöm. Első indulatból a falhoz, két gomb elgurul, a serkenő vér rozsda és pezsgő. A hajába tépek, tudom, hogy utálja, reflexből üt. Cinikus félmosoly, két lépés hátra. Maszatolja a festéket az arcán. Valami vágyszerű kis piszkos érzés, már térdelne elém, nem adom magam, inkább a vécé, vizelek hangosan, jólesően, kapott még két percet.
A kávégép fölé hajolva szöszöl zavartan, a táskáját sem dobta még le, megáll a mozdulatban, ahogy mögé feszülök. Megfordulna, nem hagyom... gondolom, ha most látnám a szemét, vesztenék. Azonnal büntet. Kezemre önti a forró kávét, hirtelen, de határozottan fordul, nyelve a számban, előre kigondolt cselekvési sor, szakadó szövet, rutinos mozdulatok... sokára és hirtelen lesz csend.
Az ajtót kívülről, kulcsot a postaládába... A parton jut eszembe, a cigit nála hagytam.

Előrebocsátom, itt nem lesznek igaz történetek. Csak szavak által felnyitott szobák, gesztusokkal felfestett képek. Gyere velem.

Az első szoba

"Besétál, leteszi
A vizes kalapját,
És azt mondja:
- Itt leszek ezentúl,
Te meg almát eszel bicskával,
Váratlanul jöttél
- mondod, falatot rágva."

És tényleg itt lesz ezentúl, látom a szemén. És azt is, hogy tudja, csak bejönni lehet, kilépni nem. Ez egy ilyen szoba. Ilyen a geometriája. Aztán belép megint. Kicsit másként. Nem mondom, hogy a ráncai lettek többek, vagy kevesebbek, de valahogy keményebb, karcosabb az egész. Aztán szénaillatúan, nyári hajjal, bőrén a nap forrósága. Majd frigiden, nyirkos-hidegen, vágytalan arcából az unalom szürkesége árad. Egyre többen lesz. A következő: kiskosztümben az asztal sarkára telepszik, lábait lóbálva körmét reszelgeti. Azután ruhátlanul, kipirultan, nedves hálószobaszemekkel néz rám, mondén bája a székbe présel. A következő kacagva, sőt röhögés közben hasát fogva gurul a sarokba. Az utána jövő egészen kicsi, meglehet, összement a gondok súlya alatt. Jönnek sorban. A rajongó, a depressziós, az irigy, a féltékeny, a bölcs, a sótlan, a hiú, a pokolba-kívánom-fajta, az álmatlan, a tudálékos, a szent és a szajha.
Már alig férünk el a szobában. Ő ül a polcokon, fekszik az ágyon, kacsint ki a fiókból.
A hirtelen rám törő pánikban majdnem elfelejtem, hogy ÉN ki tudok lépni innen. Az ajtó előtt az utolsóba botlok. Ő is meglepődik. Izmai megfeszülnek, utánam lódul. Veszett hajsza kezdődik. A sötét folyosókon rohanva a lendület gyorsan elfogy, ösztöneim cserben hagynak. Hamar sarokba szorít. Erős és határozott. A falhoz présel. Szája mintha csókra nyílna, de tudom, mielőtt arcába üvölthetném: VÉGE!!!, azzal a hanyag eleganciával harapja át torkomat, mely csak a legnagyobb ragadozók sajátja.