wombat-szöszök

… az a jóleső érzés, hogy eljutok odáig, hogy át merem magam engedni, vállalva ezzel az összes kockázatát a kiszolgáltatottságnak… 
… átengedve a legmélyebb érzelmeimet úgy magamnak, mint neki, hogyha úgy alakul, akkor visszaélhessen vele… 
… ez a pánik-érzés lényege. 

Mondanám, hogy ennyi évvel a háta mögött már meggondolja az ember, kiszolgáltatja-e magát. De nem gondolkodtam ezen. Azt vártam, mikor jön ez az érzés. 

Tegnap, este. 

Olyan egyértelműen, kézzelfoghatóan, hogyha nagyon akarom, még grabancom foghattam volna, és visszarakhattam volna oda, ahova biztonságban való: mélyen-mélyen a lelkembe és a szívembe. 
Hogy csak néha és éppen annyira mutassak belőle valamennyit, amennyi éppen szükséges: amennyire nekem szükségem van rá. 

Azt olvastam reggel a neten, hogy az embert sosem szeretik annyira, mint szeretné. 

Én ezt most cáfolom.

Első nap betegségem utáni fél-gyógyulásból a munkahelyemen. Szokásos "együttérzés", nem is értem, miért van még mindig hatással rám. 
Felhív, hallja, hogy nyűgös a hangom... kicsit beszélünk, kérdez, "minden rendben?, igen, este jövök, rendben, szia-szia, szeretlek." 

Majd néhány perc múlva sms: 

"Szeretlek kicsim. Este beborítalak a csókjaimmal."/11.11.16/

Lelkem adtam sírásra,

ő bíztatott írásra:

kamaszkorom szétszórt nyara

múltba veszett vívódása.

 Három tized év hát elmúlt,

vívódásom a porrba hullt,

csak az emlék, mely él

s melyet szépre gyötört a múlt.

 És most ismét "kamasz" vagyok,

megyek boltba, veszek babot...

... én lelkemnek kedves társa!

Nem tudtam, hogy ilyet tudok.

Erre szerződtem, semmi másra: 
nyugalmas, valóságos, színtiszta

                                    álmodásra.