Lelkem dallamai

Minek felékített szavakat szólni? -

Többet fejez ki a néma táj,

Nem tudom, nem tudom elmondani,

Hogy mennyire fáj, ami fáj.

A szépet sem tudom lefesteni

Szavakkal - csak próbálkozom,

Hogy milyen hangulata van az esteli

 Hűvös csillagoknak, és milyen lázfokon

Táncol bennem az óceán kékje,

S milyen jelenléte a megannyi madárnak,

S a sziklacsúcsok végtelen békéje,

Ahova sokan - erőtlenek is - felmásznak!

A templomok áhítatos csöndje

Lényembe írja a bárány-lelkűséget,

S hogy a gyermeket óvjam, ki gyönge

A világ szeleivel szemben - én meg

Nem tudom szólaltatni e dallamot

Lelkeim húrján - csak hangolgatok,

Dombok, lankák ölén a legszabadabb vagyok!

És figyelem, hogy váltja egymást Nap s Hold,

Hogy mosolyog a szelíd írisz

A lenyűgöző, fényárban úszó tájban,

Úgy szeretném, úgy áhítozom, hogy én is

Ilyen szelídnek és szépnek látsszam! -

Tiszta folyamok, források, tengerek

Összeölelkezésében újra

Megleljem önmagam; s hogy hegy-völgyek

Között is megtegyem a teret, mint az apostol, futva!