Sóhaj

Rám telepedett valami mély és sötét dolog,
szabadulni tőle nem tudok,
hiába nyújtom feléd kezem,
te nem hiszel nekem,
s nem láthatod, mert itt van belül, 
szívemen... átok ül,
féregként rágja, emészti lelkem,
ha szemembe néznél, meglátnád bennem.
Elhagyott az élet, csak árnyékként járok,
egy lélekmás, mit kívülről láttok.

Ha megtaláltad a "másik feled",
de neki nem kellesz,
ezt nehéz megértened,
mert elhitette veled,
hogy ő is szeret.
Ám a lelkében,
csak egy szikra kapott lángra,
hamar kialudt tüze, s elillant,
egy szót sem hagyott hátra.
Mi számára tévedés, nekem bánat,
nem gondoltam, hogy létezik ily varázslat.

Nem értheti meg, ki nem érezte soha,
milyen az, mikor sejtjeidbe van bevackolva,
mikor számodra ő a levegő,
szíved dobbanása is tőle jő,
veled van, s övé minden gondolatod,
arcodra varázsolja mosolyod,
oly boldogságot ad, mit leírni nem lehet,
csupán a puszta léte, hogy van neked,
mikor átéled a tökéletes pillanatot,
elengedni többé nem akarod.

Ám, a sors ellen lázadni nem érdemes,
megírták a csillagok már e történetet,
felednem kellene, de nem lehet,
sorsomon pecsét vagy,
örök lenyomat,
mi ékesíti szívemet....

... és mégis ....

kegyetlen az élet,
adott, elvett,
de nem mondta meg
nélküled
hogyan éljek....