A Nap néz le rám, vagy én nézek fel rá

 Nem akarom őt látni sem. Nem foglalkozik velem. Pedig eddig ő jelentette nekem az egész Világot. Ha csak beszélnem kell vele, elkap az undor tőle. Régen... régen jó volt. Miért volt jó? Nem tudom. Talán mert foglalkozott velem, és én is vele. Tudtuk egymás gondolatát. Én is más voltam, és ő is. Szerettük egymást, ez nem volt kérdéses. Nem szerelem volt, de nem is barátság... valami sokkal mélyebb, őszintébb dolog. Utálom? Ilyenről szó sincs. Csak elmúlt valami.

 A szüleim. Hát, a szüleim. Nem akarok velük társalogni, nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert félek, hogy valamit meglátnak a szememben. Valami olyat, amit nem akarok, hogy meglássanak.

 Borzalmas éjszakám volt, és erős fejfájással ébredtem - mint minden reggel. De most valahogy mégis más volt. A lelkiállapotom... meg az, hogy nehezen keltem ki, de feküdni sem tudtam tovább. Mi fog történni velem? Olyan rosszat érzek. Ott, legbelül. Azt hiszem, ez egy szerepjáték.

 Egy rohadt szerepjáték.

És ma a sértődött kisfiút alakítom. És azt is tudom, hogy nem kezdünk mondatot és-sel.

 Fekszem az ágyon és gondolkodom. Annyira zavaros az egész. Fekszem és forgolódom. Becsukjam a szemem, ne csukjam?

 Becsukom. Karikák. Kékek. Van köztük pár zöld is. Háromszögek, ezek meg lilák és sárgák. Négyszögek - ezek milyenek? Nem tudom.

 Mi lesz a holnappal? Rettenetes. Hány órát aludhattam, nem emlékszem. Talán négyet, esetleg ötöt, de biztosan nem többet. Lassan felőrli a testemet a rengeteg kialvatlanság.

 Stressz. Stressz, elvonási tünetek. Hogy érzem magam? Borzalmas a közérzetem, mi lesz velem? Ma reggel is hánykolódtam, képtelen voltam felkelni. Pedig most is felébredtem hajnalban, már sütött a nap, fájt tőle a szemem.

 Bársony  vagy selyem? Milyet kérjek a szüleimtől? Finanszíroznák egyáltalán a temetésemet? Fehér vagy fekete? Fehér, egyértelmű. Csokoládébarna legyen a fa. Szép lesz a koporsóm, ezüst betűkkel kérem rá a nevem és a korom. Kár, hogy ilyen nagyra nőttem, nagy embernek nagy koporsó...

 Hogy is gondolhatok ilyenekre? Nem halok meg. 

Bár aggasztott az a sok ember, meg persze az ontológia. De miért gondolok ilyenekre mostanában? Már az álmaimban sem hagynak békén ezek.

 Reggel is neki dőltem a kocsiajtónak, és csak álltam ott, nem voltam álmos, de nyűgös és olyan... elhasznált.

 Ráakarok gyújtani. Nyújtom a kezem, de csak az ágylepedőt markolászom, nem érem el. Talán jobb is így? A szervezetemnek jobb, de a lényemnek nem. Egyáltalán nem. Rosszul vagyok - ha szívom. Ha nem, már akkor is.

 Fekete a nadrágom, meg fekete a pulcsim is. (Nem egészen - van benne zöld is.) Jól érzem magam bennük. Sárga a pólóm, ha leveszem a pulcsim, nyitottnak érzem a testem... a betegségnek.

 Valami megemészt, érzem. Nyel el, de nem tudom mi?

Csak rá kell néznem pár dologra a szobámban, és már tudom: függőség. Szenvedély.

 Semmi kedvem élni sem.

Se vele, se nélküle.