Remény tengere

 
Rideg az élet, mint a sötét égbolt,

Belegondolnom nehéz, mi az mi szép volt,

Szívemet kínzó fájdalmas vérfolt,

Múltamon töprengek, mely rég volt.

 

Álmatlan éjszakák elé bátran állok,

A végtelenbe menekülve szállok,

De véget ér egyszer a sötétség,

Felkel a Nap, s vele a kék ég.

 

A sötét eget szikra tett törötté,

A fény mely ott marad örökké,

Távolból hallani már a remény hangját,

Átszövi karjával teremtő atyját.

 

Egy új napban már minden világos,

Van, hogy félek megérteni a világot.

Erkölcstelen emberek, reménytelen világ

Levelüket hullatják a fák és nem nyílik több virág.

 

Van mit nem ért az ész, sem a létem,

Hogy minél tovább élek, annál jobban félek.

Ha belsőmre hallgatok, melletted maradok,

Egy boldog ember sorsát írja akaratod.

 

Mert mit ér az égbolt csillagok nélkül,

Az ember, ha nincs érzelme legbévül ?

Ha hitben gazdag a lélek,

Van értelem, amiért élek.

 

Ha száz okom van a távozáshoz,

Egyetlen vagy az életben maradáshoz.

Ezer válaszolatlan kérdés,

De egy rá a megfejtés.

 

Hittem benne, hogy vagy még valahol,

Gondolatom megfestette alakod.

Egy mindennapi halandó félelme,

Hogy életének nincs értelme.

 

Én hiszem, hogy kezünk összeér,

Szerelmünk óriás tengerén,

A tengeren, mely érzelemmel telített,

Mely cseppet sosem veszített.

 

Hullámod mosta tengerem partját,

Habzott vizem megtalálta párját.

Tekinteted megszelídített,

Belsőm érzéssel telített.

 

Ha nincs éjszaka csillag nélkül,

Tenger cseppek nélkül,

Én sorsom melléd szegül,

Míg rám homok nem kerül!