Kiút

A tengerpart puha aljzata pirítgatja lábujjaim. A nap ereje bódítja borult elmém. Szél fésüli a hajamat, izzadság tisztítja testemet. Hiába vagyok még itt, mennem kéne. Itt hagyni mindent, mindenkit és mindent. S tudom, hogy ha vége van, szabad lehetek. Szabad lehetek itt is, ha akarnék. De rabláncon mióta lehet szabad az ember? Nem találtam meg a kulcsot a lakathoz. S mégis le vagyok kötve, húz le, épít bele a semmibe. A semmibe, ami szép lassan elnyel. Ahogy érzem lelkem rothadásának minden részét, homályosodik az érzelem, az öröm abbamaradt létezni, s csak hervadok el. Sötétedik az ég, tűnnek el a madarak. A hold haldokló fénye árnyalja be az égboltot. A sötétség egyre erősödik, s végül elnyomja a hold fényét, mely most elutazva az ismeretlenben jár és kel. A sziklára felmászva belátok mindent. Minden szépet, rosszat. Mi is történt a világgal. Egyre magasabb sziklára kell mászni, hogy szépnek tűnjön a lenti élet. S én a legmagasabb hegyre másztam fel, de onnan se láttam már több szépet. Majd a part hosszú sétányára egy csillag fénye ragyogott. Fénye harmonikus ringásba kezdett, majd odaálltam és elindultam rajta. Egy ütemben mentem a fény ringásával és egy barlang bejáratánál találtam magam. Egy különleges virágot találtam, onnan való ahonnan én jövök. Nem erre a világra való volt ez a virág. Leszakítottam és ekkora járta át testem először egy örökké tartó boldogság. Egyetlen egy dolgot kívántam ettől a növénytől. Egy utolsó kívánságom volt. Mutasd meg milyen lehetett volna szeretni. Álomban járok, szép álom, s most a valóság kettérepedve állt előttem. Kapuján kilépett Ő. Ki lehet ez az Ő? Egyet tudtam, hogy hívhatom őt megnyugvásnak, a boldogságnak vagy a szerencsének. Nincsen neki neve, amin futna. Ez volt az az érzés, amit egész életemben kerestem. Most értettem meg igazán, hogy mit is jelent élni. S most mégis el kell búcsúznom tőle.

- Kevés időnk maradt – mondtam – indulnom kell lassan vissza.

- Nem tudnál maradni esetleg? Ha maradsz, egy életet élhetsz itt le velem – válaszolta Ő.

Mélyen a szemébe néztem és őszintén elmondtam: mennem kell sajnos, nem maradhatok.

S hirtelen elkezdett feketedni minden, Ő pedig a kezemet fogva rám nézett, majd utoljára adott a homlokomra egy csókot. – Viszlát, veled! – s eltűnt. Újra egyedül lettem hagyva, majd kidőltem a partra és néztem, ahogy csillagként repkedek fent az égen, majd fényem kialszik.