Zagyva

Harmincöt éves lettem én -
meglepetés e költemény?
ugyan
dehogy:
 
már három éve tervezem,
csak most sikerült rávegyem
magam
magam.
 
Ajándék inkább hadd legyen,
e panelházi vers helyett,
egy új
cipő.
 
Harmincöt évem elrohant
idom felnőni sem maradt.
Az év
szaladt!
 
Lehettem volna rock király,
nem lenne bérem minimál...
...szegény
fejem.
 
De nem lettem, mert énnekem
nem adott égi kegyelem
zenész
fület.
 
Mégis gitárom koptatom
s a szomszédokat ríkatom
minden
napon.

Ha hetek telnek, hogy nem látlak,
egyszer se jutsz eszembe,
de mindahányszor itt talállak,
annyiszor megszeretlek.
 
Csöppet se számít, kihez mérten
vagy szép, erős, tán gyenge...
Csak az a fontos ahogy érzem
magam a közeledbe.
 
Szeretem azt amit előhoz
barátságod belőlem,
Álarc mögé a sok hibám,
el nem rejtem előled.
 
Veled mindig magam vagyok...
- szabad - hogy én legyek.
Nem kell tegyem, hogy jobb vagyok,
nem kellenek cselek.
 
Lehetek zsibbadt mókamester,
vagy szédült, buta liba...
S ha sáros is lenne a kezem,
Előtted bennem nincs hiba.
 
Köszönöm, hogy így elfogadsz...
talán ez mégsem szerelem...
bár szeretsz, tudom és élvezed,
minden perced velem.

Egy húr elszakadt a szívemben.
Dalomnak vége lett -
mit éveken át énekeltem,
kiégett s elveszett.
 
Új dalt álmodni nem merek.
Meghalt a régi tűz.
A gitárt is por lepte el
több kottát nem betűz.
 
Már nincs több tűz, nincs költemény,
nincs dallam ami éltet,
nincs több erő, és nincs remény,
hogy kellene az ének.

Mert ki akarná hallani,
mit dalba komponáltam?
szívem legmélyebb titkait
szőttem harmóniába...
 
Mégis vágyom, ébred tüzem...
Poros gitárt előveszem...
... de leteszem, a szív üres.
Nincs miről énekeljek.

(Keresztes Szent János egyik verse ihlette, de nagyon rég olvastam, a címét sem tudom... remélem nem hasonlít túlságosan)

Elindultam, hogy megkeresselek,
Átkutattam hegyeket völgyeket,
Erdők, síkságok, mezők, patakok
Még őrizték a lábaid nyomát
 
Keskeny kis ösvény kígyózott tovább,
Ott fedeztem fel szépséged nyomát,
Láthattam a fák mosolygásában
Színpompás virágok táncában..
 
Madárdalban és levél rezzenésben
Csörgő patak, s szikla keménységben
Minden szép rád emlékeztetett
 
Rögtön tudtam, nemrég erre jártál,
Tükrözte minden fényed csillogását
Megéreztem lényed illatát

Kezdek újra levegőt kapni
Letörlöm arcomról a mély kút sarát
fájdalmas szavak gyilkos súlyát
leoldozom... s kapaszkodom.
 
A fény felé, s még feljebb, s még magasabbra
Egészen a trónszék elé,
akár élek, akár halok, odamegyek
az Istenhez. Nincs mit veszítenem.
Már minden elveszett.
Minden romba dőlt, ami drága volt.
 
El is sirattam. Sajnáltam is magam.
Jaj szegény fejem.
S az ördög is ott volt, végig mellettem,
ő is siratott, és egyre sajnált,
és táplálta az önsajnálatom.
Sőt! Szeretett! Törődött velem.
Talán túl sokáig is.
 
De most hagyjon békén, mert kapaszkodom.
Engem csak ne szeressen, nem kell...
Ott fent megtelik újra a reménypohár,
s újra értelmet talál... az élet
és a reggelek, meg az éjszakák,
és napjaim, melyek túl gyorsan telnek el...
Értelmetlenül.
Egy kis remény árad majd belém,
és nem fogom mostmár feladni.
 
Nem láttam értelmét a küzdésnek,
hogy miért menjek tovább,
De felderengett, hogy nem miért,
hanem kiért...
Van Kiért megéri küzdeni, ezért kapaszkodom,
mert ott ül fent, a trón jobb oldalán.
Csak érte éri meg a harc.
 
Őt nagyon bántaná, ha nem bírnám tovább,
fájna neki ha most feladnám.
Ő látja már mi lesz a vége,
ha hősként küzdök tovább.
 
Az ördög meg pukkadjon meg
sajnálatával együtt.
Teszek róla, hogy ne szeressen.