icus1973 blogja (Hilona )

Az utolsó éjszakán...

Az utolsó éjszakán, az esti Ima után, hol üresség tátong, egy emberi testben, álmodozva kusza gondolai között, megzavaró halk zene szűrődik be a késő éjszakában. Álmok, és vágyak, érzések, melyek oly erővel tőrnek elő, mint a semmiből ott termett rémültséget hozó Tornádó, mely nagyképűen fitogtatja elszántságát, tudatva legyőzhetetlen erejét. Elsöprő erejével, háborgó szelével lecsap... majd hatalmas pusztítást hagyva maga után, hirtelen sebességgel tova tűnik a nagy messzeségben. Hosszú - hosszú évek, tova tűnt hónapok, végtelen órák, és visszaszámolt percek, amelyben még ott van a remény apró kicsiny morzsája. Az üres, kiégett test, fel adja a létet, és erőt véve puszta önmagán indul el... Ahogy a Hajnal ébred, remény tűn el végleg, szoba ablakához vezetnek, a megbicsaklott léptek. Sötétség lesz a színpada, függönye a Csillagok, két főszereplő: lélek, és szív vállalja-e darabot. Senki más, csak a léleknek csendes vallomása, és a szívnek dübörgő hangos dobannása. Kézen fogva érkeznek nem egymás ellen, mert vesztesek csak ők maradtak ketten e perben. A múlt régi hibáit kijavítani, csupán szánalmas próbálkozás, a jelen, melyben mosoly ül a szájra hazug képmutatás. Hiszen tudja már jól, fáradt magányában, hiába üvöltené ki azt a hatalmas fájdalmat, mit önmagának okozott már olyan nagyon régen. Ahol a másik lélek nem látva túl a fájdalmas keserű könnyeken, veszíthet el szerelmet, vagy olyasvalamit, amiről azt hiszi az övé. De végül is ki az aki fél? A test, a szív, avagy a lélek? Na és mi van az álmokkal? Az álmokkal... ahol a képzelet világa az illúzió, szebbé tesz egy napot, egy reggelt, vagy egy éjszakát. Az egyhangú, sokszor unalmas napok után hazudva, hogy semmi baj, mégis valaki után vágyakozva máshol jár a gondolat. Felpezsdítve a testet, hazudva hogy jó ez így, mert változtatni képtelen. Ha csak a gondolat mosolyt csal az arcra, az elég? Nem, de hazudhatunk... Mert így könnyebb, és megint kit csap be az ember? Elsősorban önmagát, testét, lelkét, és szívét. Szállodai szoba ablakában, már látszik a pirkadat, ami súlyosabban jelzi, a jelen múlását, azt akik még most mi vagyunk, és annak a percnek a közeledtét, ahonnan nincs visszaút... Ott már csak én vagyok, és ő van, így hát a színdarabbal hatalmas nagy baj van. A sötétség színpada, pirkadattal világossá válik, függönye a csillagok pihenőre térve jelzik a színdarab gyors végkimenetelét. Ahol nincs győztes, és nincs vesztes, csupán a fájdalom, és a kimondatlan fel nem vállalt nehéz szavak, és érzések. A szív, és a lélek karöltve szomorúan kitekint arra az üres testre, akit a színpadról látva, rezdülés nélküli arccal bámul ki, Szállodai szobájának ablakából a távoli messzeségbe, keresve őt... Szívére, és lelkére tekintve magában hordozza a gyászt, és azt az igaz őszinte érzést, mit elvettek tőle, pedig nem ezt akarta, nem ily fájdalommal járót... Most megtörténik az, mi általában nem megszokott, testét hívja színpadra a lélek, hogy szíve vallomását önmaga mondja el, annak a másik léleknek, aki a másik felét jelenteti számára, egy örök életre. A test kéreti önmagát, mert érzi, oly hiábavaló küzdelem volt minden egyes kimondott, és ki nem mondott szó. Egy utolsó nekifutás hiszen perceken múlik a jelen, de még mindig reménykedik abban a kis csodában, amit hazudik önmagának. Mert ha az idő lejár, és felhők fölött tova szál a nagy messzeségben, ott már a jövő integet hazug mosollyal arcán. Mert ha vissza is tér majdan, most már tudja jól, sosem lesz már az aki eddig volt... Nem mutatva mást mint önmagát, mint egykor most és ezután. Más lett volna ő, ha túl látva könnyein meglátják benne, a ki nem mondott szavakat, visszafogott érzéseket. Mert ugyan kinek kell, egy beteg test, oly szomorú lélekkel, összetört szívvel? Sokszor oly nagy dolgokra gondol az ember, pedig oly egyszerű lett volna a megoldás. Nem kellett volna hozzá semmi, csak az a másik lélek, rajta nem osztozkodva senkivel. Jaj de kint megkondul a Templom harangja, sírva üti el az órát, indulni kell! Indulni kell... Mi maradt most hátra? Csupán a lassú léptek alatt át siklott gondolat: Ha kérte volna ne menjek, mert nem tud élni nélkülem nem leplezve boldogságom, könnyeim közt ugrottam volna karjába. Térdre borulva hálát adva Istennek, végre meg hallgattatott Imáimért. Mert hol közös a cél... ott együtt álmodják a jövőt, de te külön álmodtál, míg én értünk álmodtam.

Életemnek túl a felén, fotelembe roskadva,
reményt vesztve mélázok eddigi
életemen.
Szemem eközben az ablakot pásztázza,
és arra gondolok, milyen jó
a kismadárnak...
A szellő lágyan a magasba emeli,
és nem törődve semmivel,
kitárva szárnyait
tovatűnik a nagy messzeségben szabadságát
fitogtatva.
Fejemet fotelemben hátradöntöm, szemhéjam lassan
lecsukom,
miközben szemhéjam alatt kicsorduló könny mossa
fájdalomtól
meggyötört arcomat.
Mi ez a pokoli érzés, mi végigkíséri
életemet,
barázdákat húzva fáradt homlokomra?
Számtalan gondolat, mi
kavarog az agyban
nagy csatákat levezényelve az ész
érettsége,
tapasztalata, és a szív érzelmei között.
Vívódás...
igazságtalan és kegyetlen az élet.
Választás elé állít egy nem várt
pillanatban.
Fotelemnek támláját markolom,
miközben szívem hevesebb
ritmusra vált.
Torkomban érezve fullasztó szorítását,
égbe kiáltó
fájdalmát.
Zokognék, de nem lehet... sugallja az ész,
hiszen annyi
tapasztalatot szereztél már.
Lelkem fájni fog ugyan, de nemsokára
megérti,
hogy csak jót akar, kevés fájdalommal járót.
Fotelemben
előrehajolva kezemet arcomba temetem...
feljajdul a hangtalan, zokog
végtelen.
Mit tegyek, Istenem... hangosan kiáltom,
ami most történik,
remélem, csak rossz álom!
De megszólít egy hang keserűn és
fájón,
viaskodsz az ésszel, sajnos, ezt kell látnom.
Viaskodtam bizony
egész életemben,
miért kell a választás, hogy ész vagy lélek
nyerjen?
Harag tombol lelkemben és hatalmas fájdalom,
miközben eszemmel
magamat nyugtatom.
Ha az észre hallgatok, elveszítem álmaim,
megtagadva
önmagamat nem érem el vágyaim.
Ha szívemre hallgatok, már teljesült az
álmom,
Visszakapott szabadságom vele együtt járom.
Nagy sóhajtás után
letörlöm fájó könnyeim,
ablakhoz sétálva szemem messzire kitekint.
Tudom,
most messze van, de gondolata nálam,
meglapulok jó szívének titkos
udvarában.
De ha egyszer mégis úgy érzi, hogy tévedett,
nem kérem én soha
számon, csak mondom,
hogy ég veled.
Hazatérve leborulok, s fájón égbe
kiáltok,
ha így kellett történnie, áldd meg őt, kit imádok!
De most még
velem van, szerelme bódító,
lelkemnek döntése viszont a hódító.
Győzött az
érzelem a józan ésszel szemben,
nem is tudom, hogy mondhatnám ettől sokkal
szebben.
Köszönöm a sorsnak, hogy utamba vezetett,
fotelembe visszaülve
lehajtom fejemet.
Nem mélázva könnyeim közt ezernyi gondon,
Mert a válasz
lelkemben van láthatatlan ponton.

Horváth Icus73

Papirt és tollat ragadva ültem le
asztalomhoz, egy szép, tavaszi délután.
Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés tört rám,
amiről igyekeztem nem tudomást venni.
Butaság, gondoltam terelgetve gondolataim,
mint ahogyan ezt teszi a bárányfelhőket
terelgető jó pásztor is, a tavaszi szél...
De mint jó pásztor, a szél is hiába igyekszik
a helyes útra terelgetni bárányfelhőit,
a nagy, hatalmas, végtelen égbolton,
úgy az én gondolataim terelgetése is,
csak percekig veszik el a nagy messzeségben.
Majd pillanatok töredéke alatt újra megjelenik,
hozzám szegődik, mintha mondani akarná:
Ne menekülj, ne küzdj tovább ellenem!
Bezárt szíved mélyén titkon erre vártál.
Mi ez az érzés? - Ami elgyengíti azt a szívet,
ami esélyt sem adna semmiféle érzelemnek.
Ki vagy te? - Aki gondolataimban megjelensz
mosolyt csalva arcomra egy röpke pillanatra.
Akit várok titkon, hogy felkavarja életem.
Ki a remény kulcsával kinyithatná azt a szívet,
mit hosszú évek alatt mérgező tüskék
fontak körül, így óvva önmagát a fájdalomtól.
Tudom, már láttalak, képzeletben érintettelek,
gondolataimban...végigjártuk a legszebb helyeket.
Ki vagy te, mondd? - Aki miatt letépném lelkemnek
gyászos fekete fátylát, engedve a reménynek.
Újraélni, visszakapni elvesztett szabadságom,
mit önző módon dobtam el magamtól egykor.
Gondolataimat terelgetni már nem is akarom,
tudom, hogy létezel, hát várok rád nagyon.

Horváth Icus73

Üzenet a Mennyből

Gyermekemnek

• Halál
• Gyász