üzenetek egy arc mögül...

Csak így vagyok képes szeretni õt

Azon a napon is esett az esõ, mikor utoljára láttam õt. Forgatókönyszerûen folyt a találkozásunk. A megszokott veszekedés, részemrõl ajtó csapkodás, duzzogás, lehordtam õt mindenféle nemtörõdöm, figyelmetlen, ügyetlen, öntelt senkinek és õ csak nézett rám. Szemei tele voltak haraggal. Szinte éreztem a tekintetébõl felém áramló késeket, ahogy belém csapódtak és még meg is pördültek bennem a legfájdalmasabb pontokon.

Nem volt igazam, de õ hallgatott. Mindig dacolt velem, de most hallgatott. Mélyet sóhajtott és lemondóan legyintve becsukta maga mögött az ajtót. Nem akartam, hogy elmenjen, de éreztem, hogy nem lettem volna képes semmivel sem visszatartani õt. Õ maga kérte a meghatározott idõtartamos áthelyezését.

Bár tudtam, hogy nem volt végleges a távozása, hiszen csak kölcsön adtam õt, mégsem viseltem el, hogy õ maga kérte ezt. Ezért cirkuszoltam vele. Meg akartam mutatni neki, hogy nem fog hiányozni egyetlen pillanatig sem. Hogy egy elhanyagolható munkaerõ, akit bármikor képes voltam helyettesíteni. Pedig nem így volt.     

…

Ma ismét láttam õt. Hívtam, s õ jött. Nem volt igazán szükségem a segítségére, de számomra nem volt elég belõle a tegnapi pár perc, amikor beugrott egy halaszthatatlan üggyel. Vidám, felhõtlen tekintete teljesen átitatott. Évek óta a napon száradó szivacsként ittam magamba a belõle sugárzó, lelkemet tápláló mannát. Mellettem sosem láttam õt ennyire boldognak. A közös múltunk, amelyet sosem zártunk le igazán, a mostani állandó agresszív viselkedésem vele szemben… a napokkal öltem meg benne a fényt.

Tudatosan fojtogattam õt. Azt akartam, hogy szenvedjen, amiért nem akart akkor úgy lenni az enyém, ahogy azt én akartam. Szeretett engem. Mégis elhagyott. De a sors idõvel ismételten felém irányította. Csak másként. Bár lehetõségem lett volna megvétóznom a szerzõdtetését, mégsem tettem. Akartam, hogy ismét mellettem legyen.  

Ma pedig ismét egy teljes napot töltött mellettem dolgozva. Éreztem az illatát, olykor meg-megérintettem õt, kívánhattam a közelségét. Azt akartam, hogy mindenhova kövessen engem. Finom iróniával tûzdelt szavai és olykor gunyoros megjegyzései is csak tovább csigázták érzékeimet.

Gyönyörû nõ volt. Én ültem, õ pedig karnyújtásnyira álldogált tõlem, miközben néztük az általunk kidolgozott reklámfilmet. Így észrevétlenül, többször végigpásztázhattam õt szemeimmel.

Hosszú, vörös haja szétterült vállain, fekete, mindent rejtõ, lenge blúza túl visszafogott volt számomra, de az ahogy a térdig érõ, fehér szoknya feszült idomain és a fekete magassarkúba bújtatott kecses lábai igazi gyönyört okoztak számomra. Fantasztikus volt, ahogy régen körbefont velük, s úgy ölelt! Kényszert éreztem arra, hogy megszorítsam izmos vádliját.  

“Sokszor gondolok arra, ami volt. Sokszor.” – mondtam neki.

Hiába bírált és utasított el minden mondatával, abban a pillantásában még mindig ott voltam. Még mindig rejtegetett engem. Mégis gyilkos látvány volt, ahogy az általam gerjesztett, ösztönös vágytól fátyolos tekintete azonnal kitisztult és szemei gyengéd simogatással csordultig teltek... olyan érintésekkel, amelyek túlmutattak rajtam. Érezni akartam õket, lelki kezeimmel kapkodtam is utánuk, de kifolytak ujjaim között.

“Máshoz tartozom” – hangzott az egyszerû magyarázata.

…

Ma is zuhog az esõ de közben vakítóan ragyog a nap, lépésenként taposva semmivé a tavaszi széllel kacér táncot ringó felhõket. A távolban szivárvány cseppen az égboltról a Maros zavaros vizébe, s bennem ismét az õ mosolya villan fel. Csupán az emléke elég ahhoz, hogy repüljek. Egy párhuzamos univerzumba, egy másik, jobb világba. Ahol nem csak így tudom szeretni õt… ahol nem vagyok az õ energiavámpírja… ahol az én vállamon alszik el esténként és nekem mondja azt, hogy: szeretlek.

Szeretlek. Bár megölsz minden nap, én akkor is szeretlek. 

Szép tavaszi délután volt. A fák bontogatták a rügyeiket, az énekes madarak is kimerészkedtek már az odúikból s megpróbálták túlcsicseregni a város roppant nyüzsgését. Õk az erkélyen álldogáltak. A férfi már a harmadik szál cigarettáját nyomta el a csak neki odakészített hamutartóban. Dobhártyáján élesen koppantak a nõ szavai, s idegszálain lóhalálában száguldottak végig a kívülrõl jövõ impulzusok. Teste minden sejtjét szétfeszítette az adrenalin. 

• -          Nézd, ne erõltessük. Nincs értelme folytatni, s tovább küszködni. Ez már nem egy boldog kapcsolat... – szürkés szemei szomorúsággal kevert megkönnyebbülést tükröztek, ahogy ki merte mondani ezeket a szavakat.
• -          De én mindent megtennék érted! Szerelmes vagyok beléd és nem akarom az életemet nélküled élni. Boldog vagyok melletted. Boldoggá tesz a tudat, hogy veled lehetek.
• -          Én viszont nem érzem ugyanazt irántad.
• -          De érezted! Érezned kellett, mert különben miért lettél volna velem?
• -          Éreztem, de már nem. Már régóta nem.
• -          Végig hazudtál nekem az utóbbi hónapokban? 

Egy újabb szálat húzott elõ a piros-fehér Marlboro-s dobozból. Reszketõ kézzel emelte szájához, majd ugyanazzal a lendülettel ki is kapta és kettétörve a hideg csempére dobta. 

• -          Az orromnál fogva vezettél engem? Játszadoztál? Pótléknak használtál, ha nem jön össze a királlyal, még akkor is ott marad a bolond? 

A nõt kegyetlen hidegség jellemezte. Nem mutatta egyetlen rezdülése, egyetlen másként kiejtett hang sem, hogy ideges lett volna. Határozott, õszinte szavak szóltak ajkairól. 

• -          Nem hazudtam. Folyamatosan próbáltalak rávezetni, hogy vedd észre, mennyire nem törõdtél velem. Beszéltem, te meghallgattál, de nem jutott el a tudatodig a szavaim jelentése. Soha semmi sem változott. Csak te voltál a fontos. Egyszerûen nem akartad meglátni a boldogtalanságomat. Nem érdekelt, hogy csupán léteztem melletted, de egy pillanatot sem éltem a kapcsolatunk utolsó hónapjaiban.
• -          Szóval akkor ez is az én hibám? – gyúlt haragra a férfi.

  Ismét a cigarettái után nyúlt, s most határozott szándéka volt meg is gyújtani egyet. Ügyetlenkedve, remegve a felgyülemlett idegtõl rázta az öngyújtóját, de nem akart engedelmeskedni neki a kicsi szerkezet.  

• -          Hagyd, majd én – a nõ óvatosan pattintott egyet a gyújtóval, s az aprócska láng vidáman lobbant fel – nem azt mondtam, hogy a te hibád. Csak annyit, hogy nem megy ez az egész tovább számomra. Tudom, hogy csalódott vagy és dühös, de jobb lesz idõvel. Kevésbé fog fájni, s talán arra is rádöbbensz majd, hogy mi nem voltunk sosem egymáshoz valóak.
• -          Oh, egek! – kapta ki szájából a félig már leégett cigarettát – Ez annyira átlátszó! Van valakid, akire lecserélsz?
• -          Nincs.
• -          Te teljesen hülyének nézel? Láttalak téged az exeddel beszélgetni, s még azt mondod, hogy nincs senkid?
• -          Egy ártatlan beszélgetést láttál.
• -          És az a csók? Az is ártatlan semmiség volt?
• -          Nem jelentett semmit.
• -          De te szakítasz velem, azután a csók után! Ezekszerint mégis jelentett valamit! – ordított torka mélyébõl.
• -          Nem miatta és nem az a csók miatt szakítok. Nem akarom vissza õt attól, hogy veled sem akarom tovább húzni ezt a kapcsolatot. Nincs egyikõtökre sem szükségem! – csattant fel a nõ addigi hihetetlen nyugalmából.
• -          Hiszen az az ember volt elmondásaid szerint életed szerelme, s azt mondod nekem, hogy nem akarod õt vissza? – olyan intenzitással püfölte el a még füstölgõ csonkot, mintha át akarta volna lyukasztani vele az asztalt is.
• -          Igen, azt. Régen volt. Elmúlt.

• -          Mint ahogyan én is régen voltam?! – dobta oda gúnyosan – Pedig változtam miattad. Elismertem a hibáimat, megpróbáltam mindent a kedvedre tenni, hoztalak, vittelek, s még így sem voltam jó! Szerintem, te egyikõnket sem szeretted, csak bebeszélted magadnak. Vagy ami még rosszabb, mindkettõnket csak kihasználtad! – szánakozva folytatta – Te nem is tudod, milyen szerelemmel szeretni... nem tudod, milyen úgy szeretni valakit, ahogyan én szeretlek téged.  

• -          Igazad van. Nem tudom, milyen úgy szeretni, ahogyan te szeretsz engem. Nem tudom, milyen folyton ráerõszakolni a másikra a saját véleményemet. Nem tudom, milyen elvenni minden olyan pillanatot, ami örömet okoz neki, de nem tõlem függ. Nem tudom, milyen az, amikor önzésemben azt akarom, hogy csupán én legyek neki, hogy még csak meg se forduljon a fejében örülni a napsütésnek, a virágoknak, vagy bármi másnak. De tudom, hogy milyen érzés az, amikor a szíved õrült vágtába fog, ha meghallod a hangját, amikor a gyomrod ököl méretûre szorul össze, s felugrik a torkodba a tudattól, hogy hamarosan találkozol vele. Tudom, milyen szeretni a hibáival együtt, s a zavaró rigolyái ellenére benne látni a tökéletest. Tudom milyen, amikor mindent megadnál a másik boldogságáért, fõleg annak ellenére, ha éppen nem te jelented számára azt. Tudom, milyen hagyni õt, hogy a földbe tiporjon, megalázzon nap mint nap, s te ne tegyél semmit, ne bántsd õt viszont. Tudom, milyen ugyanúgy vágyni mindezek ellenére is a társaságára, ugyanúgy szomjazni a pillanatokat vele... tudom, mit jelent folyton elveszni miatta, s csak annyit mutatni a másiknak, hogy hidegen hagynak a tettei, hogy már nem tud elérni a szavaival, mert te túl vagy rajta... s tudom, milyen otthon álomba sírni magad egy olyan nap után, amikor ismételten megölt valamit a közös érzésbõl. Igazad van. Nem tudom, hogy kell úgy szeretni, ahogyan te szeretsz engem, mert én csak így tudok szeretni. Odaadón, alázattal.

• -          De bölcs lettél hirtelen. Szóval akkor mégis szerettél már?! 
• -          Igen, szerettem. 
• -          De nem engem...
• -          Nem. Nem téged. Ezeket az érzéseket nem lehet kierõszakolni, megvenni.
• -          Mi volt a hiba bennem? Miért van az, hogy én benned látom azt, amit te nem látsz bennem?

• -          A belsõ, genetikailag kódolt énjét senki sem tudja megtagadni. Szerinted, sokat változtál. Ez igaz is volt a veszekedéseink utáni nyugodt idõszakokban. Amikor nem ösztönös cselekedetekre volt szükség, s bõven maradt idõd kigondolni, hogy nekem mi tetszene, vagy miért haragudnék meg. Azonban a pillanatnyi döntésekben, nem tudtad elrejteni a valódi énedet. S ahogy ismételten nyeregben érezted magad, ismét nem számított más rajtad kívül. Elõhozakodsz dolgokkal a múltból, amelyekhez hasonlóakat én szívbõl tettem meg érted. Te azonban soha semmit nem tettél érdekek nélkül. Most azt mondod nekem, hogy hoztál, vittél? Elõtted is mindig eljutottam oda, ahova akartam. Soha nem volt létfontosságú számomra az, hogy valaki kocsikáztasson. Vagy ha néha kimentünk enni a városba... mikor voltunk olyan helyen, ahova én szerettem volna menni? Pedig állítólag mindig az én kedvemet kerested! Egy senkinek éreztem magam melletted. Egy díszes kiegészítõnek, azonban ettõl sokkal több vagyok. A nagy igyekezetedben, hogy nekem megfelelj, elvettél tõlem mindent, aki én voltam. Mindig neked kellett igazad legyen, mindig úgy kellett történjenek a dolgok, ahogy neked tetszett. Ami számomra volt fontos, az lepergett rólad. A véleményem a nullával volt egyenlõ számodra. Egy ostoba embernek éreztem magam folyton melletted, aki semmire sem képes egyedül. Mégis mindig én voltam a hibás, ha valamit szóvá mertem tenni!

• -          Megint engem teszel felelõssé mindenért! – egy újabb szál cigaretta került meggyújtásra – Ha így érezted magad, miért nem mondtad soha?
• -          Sokszor beszéltünk az érzéseimrõl, de te mindenre legyintettél. Ha azt mondtam, hogy gondok vannak, az volt a válaszod, hogy beképzelem, szerinted minden rendben. Egy kapcsolatot mindig két ember ront el. Nincs olyan, hogy valaki kevésbé hibás. Mindennek elõzményei vannak. Apróságok, amelyek elvezetnek a kiteljesedéshez. Szép volt, amíg tartott a rózsaszín köd, az újdonság varázsa. Utána, amikor kezdett szétoszlani az álom, amikor egyre nyílvánvalóbbakká váltak közöttünk az érzelmi, erkölcsi és fiziológiai különbségek, te megpróbáltad elnyomni azt az embert, aki valójában vagy azért, hogy nekem megfelelj. Egy ideig sikerült is elfojtand bizonyos negatív tulajdonságaidat, amelyeket nem toleráltam benned, de felerõsödtek más, számomra ugyancsak elfogadhatatlan hibáid. Az ember nem tud megváltozni alapjaiban.

• -          És az nem hiba, hogy te mással csókolózol, miközben kapcsolatod van?
• -          De, az.
• -          Akkor indítsuk innen a beszélgetést – szívott mélyet az aprócska gyilkosból – megcsalsz, s mégis én vagyok a hibás.
• -          Nem te vagy az a férfi, akit szeretni tudnék egy életen át.
• -          De az a másik, igen?!
• -          Nem tudom.
• -          Ne köntörfalazz! Meguntam ezt a beszélgetést. Igen vagy nem? Egyszerû. Eddig õszinte voltál, most is legyél az. Felbolygatta benned a múltatokat?
• -          Igen.

Nem erre a válaszra számított a férfi. Remélte, hogy nem kellett harcolnia ezzel az emberrel. Egyedül õ volt, akitõl féltette a kapcsolatukat. Az arroganciája és önteltsége nem engedték elhinnie, hogy beléphetett akár egy ismeretlen harmadik fél is közéjük. Féltette a nõt. Mostmár mindenkitõl féltette. De azért tovább kíváncsiskodott. 

• -          Szereted õt?
• -          Igen.

Újabb pofon a férfi számára. Az egója egyre nehezebben viselte ezt a beszélgetést.

• -          Szóval igen?! Vele akarsz lenni? Kibékülsz vele, ha én eltûnök a képbõl?
• -          Nem. Az nem fog megtörténni. Akkor sem mûködött, most sem mûködne.

Mélyeket szippantva a friss levegõbõl, elkeseredetten bámulta a messzeséget. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha ez lenne az utolsó lehetõsége megcsodálni a világ apró szépségeit. Ki akarta élvezni a pillanat minden csepp varázsát.  

• -          Persze! Tudom, hogy alig várod, hogy felhívhasd azzal, hogy megszabadultál tõlem! – kiabált ismét, mint egy õrült.
• -          Ahhoz sem lenne semmi közöd – vágott vissza – Az én életem, azt csinálok vele, amit akarok.
• -          Szóval a te életed, s azt csinálsz vele, amit akarsz?! Szép. Nekem is van saját életem, s én is azt teszek vele, amit akarok!

Hanyag mozdulattal kipöccintette szájából a parázsló csikket, majd egészen közel lépett a nõhöz. Úgy tornyosult elõtte, mint egy masszív hegyorom. Lehelete a nõ feje búbját borító, vörös, göndör hajkoronáját borzolta. Sokkal magasabb és erõsebb is volt nála a férfi. Emellett igen agresszív természettel is áldotta meg az ég. Sokszor félt már a tõle, most is baljós borzongás futott végig testén, de nem volt ideje gondolkodni, mert a következõ pillanatban felkapta õt s egyszerûen átlökte a tizedik emeleti erkély korlátján.

• -          Ha az enyém nem akarsz lenni, akkor az övé ne legyél! 

7.

Alig tudtam azon az estén álomba erőszakolni magam, egyfolytában rá gondoltam és arra, hogy milyen lesz majd vele. Mint egy még beavatatlan remegtem a gondolattól, hogy le fogunk feküdni egymással. Szombat reggel nagyon korán ébredtem. Valahonnan emlékeztem, hogy akkorra beszéltük meg a dolgot, de nem voltam biztos benne. Mégis a fürdőszobában csinosítgattam magam már hajnalban. Életemben először volt fontos számomra, hogy milyennek lát Péter, hiszen eddig hiába vonzódtam hozzá, nem akartam tetszeni neki. Tudtam, hogy helytelen volt akarnom őt. Azonban már semmi sem számított.

Nyolc óra tájban csörgött a telefonom. Nem ismertem a számot, bár reméltem, hogy ő hív. Szívem „galopp-ritmusra” váltott, torkomban mintha kaktusz hajtott volna gyökeret és ha nem ülök abban a szent percben, a lábaim is ruganyos masszaként csúsztak volna ki alólam. Halálfélelmem volt.

·         Tessék?!

·         Felébredtél már? – hallottam az ismerős hangot a vonal túlsó végéről.

·         Már elég régen.

·         Akkor elmehetek hozzád?

·         El akar jönni hozzám? – szerettem incselkedni vele, de tegezni még mindig nem mertem.

·         Hogyha befogadsz, akkor igen! – ment bele a játékomba Péter.

·         Fogadjam be?

·         Jó lenne.

·         Akkor befogadom.

·         És mikor menjek hozzád?

·         Minnél hamarabb – vágtam rá hirtelen.

Szívem mélyén siettetni akartam a találkozást. Repestem az örömtől, hogy felhívott, de akkor rádöbbentem, hogy a lelkesedésemmel elárultam magam. Ezért, hogy még mentsem a menthetőt, sokkal nyugodtabban hozzáfűztem:

·         Délre a barátnőmnél kell lennem.

·         Jól van, most jövök.

·         Várom – nyomtam ki a telefont.

A munkahelyén sokat pletykáltak róla, fõleg hódításai és indulatos, agresszív természete miatt. A legérdekesebb téma mindig az volt, hogy a szeretõit tárgyként kezelte, az érzelmeket teljesen kizárta ezekbõl a kapcsolatokból, csak arra koncentrált, hogy neki jó legyen. Akadt olyan szóbeszéd, mely szerint gyakran eljárt a keze, ha neki nem tetszõen alakultak a dolgok. Az exbarátnõi által „kiszivárogtatott” szexuális perverzióit is folyton górcsõ alá vették, ha éppen nem volt jelen. Állították, hogy biszexuális hajlamokkal rendelkezett, így a „homokozóban” szerzett boldogságot sem vetette meg. De csámcsogtak swinger-klubokról, kikötözésrõl, nyakörvrõl, szájpecekrõl, s az elmaradhatatlan korbácsról is.

Bár nem sokat adtam a rosszindulatú fecsegésekre, mégis féltem attól, hogy esetleg igaz lehetett valami a hallottakból.

Tíz perc sem telt el és Péter ott állt teljes valójában az ajtómban, egy szál fehér rózsa társaságában, azonnal megcáfolva a rosszindulatú fecsegések egyikét. Mint utóbb kiderült számomra, más rendellenesség sem volt felfedezhetõ a vágyaiban.

·         Ezt neked hoztam – nyújtotta át a virágot.

·         Köszönöm, de nem kellett volna.

·         De – finom mozdulattal megemelte lehorgasztott fejemet, míg találkozott pillantásunk – kellett. Arra azonban ne számíts, hogy minden alkalommal rózsával jövök hozzád! – szúrta oda vigyorogva, miközben betolt az ajtón.

·         Oh, nem akarok én mindig rózsát, legközelebb megfelelõ lesz a liliom is!

Sokszor mondta, hogy nagyszájú vagyok, itt is egy „elõbb beszéltem, mint gondolkodtam” momentumon voltunk túl, bár ugyanez jellemezte õt is. Csípõbõl repültek tõle az olykor szarkasztikus, máskor humoros megjegyzések.

Feszülten figyeltem az arcát, s amikor mosolyra húzódott a szája, én is kuncogni kezdtem. Hirtelen magához húzott, szorosan átölelt engem. Nem illett a helyzethez a romantika, mégis nagyon jól esett a részérõl a virág, s az a néhány pimaszul kedves szó, amellyel oldotta a hangulatot. Hatalmas volt a feszültség közöttünk, pont mint akik még nem ismerték eléggé egymást.

·         Majdnem a másik lépcsõházban lévõ kilences lakásba csengettem be.

·         Tényleg? Megnéztem volna a macskás néni arcát, ha megjelensz az ajtajában – eltávolodtam kicsit tõle, s megböktem az oldalát.

·         Gyere csak vissza! – kapott utánam hihetetlen gyorsasággal, hogy ismét mellkasára szorítson – Olyan jó itt lennem, olyan szép itt nálad. Csupa napfény – suttogta.

Kicsivel késõbb arca eltávolodott az enyémtõl, tekintetemet fürkészte, majd újra közelített. Habozott, hogy nyújtsa a pillanatot, hogy rájöjjön, biztonságos volt-e megcsókolnia engem, hogy nem fogunk-e elveszni örökre, ha megtörténik az, amire mindketten oly régóta vágytunk.

Végül rászánta magát. Ha az elsõ csókunk maga volt a szenvedély, a mohó kíméletlenséggel lángoló tûz, a mostani krémes gyengédséget árasztott testembe, de ugyanúgy, szikrákat pattogtatva ütötte ki agyamban a biztosítékot. Hosszú idõre teljesen kikapcsoltam. Nem tudom, meddig tartott a csók, hogyan jutottunk a folyosóról a hálószobába, csak arra eszméltem, amikor lenge öltözetben bedobott a hatalmas francia ágyamba, s mint éhezõ vad vetette újra rám magát. Csókolt tovább, simogatott, kényeztetett, néha harapott is, kicsiket, finoman, hogy hergeljen. Én pedig önkívületben viszonoztam mindent.

Remek szeretõnek bizonyult. Figyelmes és odaadó volt, szinte azonnal kitapasztalta, mit szerettem, s mitõl ment el a kedvem. De minden gyengédsége ellenére, folyton éreztette velem, hogy õ az erõsebb. Biztonságot nyújtó, igazi férfiként viselkedett. Ízig-vérig nõnek érezhettem magam mellette. Õ szeretett irányítani, én pedig szerettem, ha irányított. Kiegészítettük egymást.  

Olykor azonban magamhoz ragadtam a gyeplõt, élveztem a hatalmat felette. Péter pedig engedett uralkodni, de csak azért, hogy késõbb könnyedén visszavegye tõlem a vezetõ szerepet. Számtalanszor meghódított, újra és újra ostrom alá vett testileg és lelkileg egyaránt. Fergeteges órákat töltöttünk kettesben. Addig soha senkivel nem volt annyira jó az ágyban, mint vele. Valami láthatatlan kapocs tartott össze minket, valami sokkalta erõsebb, mint a testi vágy. Azonnal összhangba kerültünk, félszavakból megértettük egymást, csak a másik szemébe kellett néznünk, hogy tudjuk, mire gondol. Elejétõl kezdve ott derengett a lelkünkben, hogy az együttléteink mindkettõnknek többet jelentettek fizikai igényeink kielégítésénél, de egyetlen kivételes alkalomtól eltekintve, sosem neveztük szerelmeskedésnek a közöttünk zajló õrületet.

·         Veled bûn szexelni, veled csak szeretkezni szabad – búcsúzott tõlem azon a mindent megváltoztató szombaton.

6.

Tehetetlenség és vágy együttese kavargott ereimben. Ott álltam szemtől szemben azzal a férfivel, akire egy éve vágytam és majd megvesztem, amikor Péter szemeiben is ugyanazt a szenvedélyt láttam tükröződni. Gondolatban már régen vadul szexeltem vele, de a valóságban rémült kislányként masszíroztam izzadt tenyeremet. Nem tudtam, mit kellett volna tennem... legszívesebben elfutottam volna, az ajtót bámultam, léptem volna felé, de képtelen voltam megmozdítani a lábaimat. A közelsége, az orromba pimaszul befészkelődött illata teljesen elbódítottak. Ahogy gyengéden végigsímított karomon, átlendített a holtpontomon. Túlságosan akartam őt ahhoz, hogy hagyjak elillanni egy ilyen lehetőséget.

Egy szempillantás alatt kerekedett felül bennem ismét a csábító nő (vagy fogalmazzak úgy, hogy a ribanc?) és már az sem számított, hogy családja volt, hogy nekem stabil kapcsolatom, vagy hogy bármikor ránk nyithatott valaki. Olyan tűz lobbant bennem, amit még soha nem éreztem. Libidóm az egekig szökött, mohón a tekintetét kerestem, minden porcikámból sugárzott a „vérszomj”. Ragadozóként figyeltem rezdüléseit, az apró jeleket, hogy mikor adja meg magát teljesen nekem. Arra vágytam, hogy õ is ugyanolyan elveszett legyen, mint amilyen én voltam azokban a percekben.

Őrülten kívántam a csókját, de azt akartam, hogy ő is hasonlóképpen érezzen és ne csak a könnyen kapott kielégülés legyen a célja. Egészen közel léptem hozzá, melleim a mellkasának nyomódtak, ő egyik karját a derekamra fonta, másik kezével pedig finoman belemarkolt a fenekembe. Így álldogáltunk néhány másodpercig, amikor jobb kezemet felfedező útra indítottam combja külső részétől, tarkója felé. Gyengéden símítottam végig fenekén, hasán, mellén, ahol kicsit elidőztem apró bimbóján, még a finom szőrszálakat is éreztem vékony felsõje alatt, míg végül ujjaimait belefúrtam dús hajába és tarkóját kezdtem masszírozni. Szemeit félig lehunyva, enyhén hátrahajtott fejjel élvezte ténykedésemet.

Lassan hajoltam olyan közel hozzá, hogy forró leheletemmel cirógathattam nyakát, néha az orrom hegyével érintettem őt, s olyankor éreztem, ahogy izmai megfeszültek egy pillanatra. Kínosan ügyeltem minden mozdulatomra, nem akartam elsietni az első csókot. Tapogatózva közelítettem az ajkai felé, s mikor újra találkozott a pillantásunk, finom érzékiséggel megnyaltam a számat és egy sóhaj kíséretében alsó ajkamba haraptam.  

Ekkor már ő sem tudott uralkodni a vágyain. Látszott rajta, hogy megunta a préda szerepét és visszakövetelte az irányítást. Hirtelen ragadta meg mindkét csuklómat. Kezeimet a hátam mögé csavarva húzott erőteljesen magához. Határozott volt, de durva egyáltalán nem. Teljesen hozzám préselődött, mozdulni sem bírtam, pedig azokban a másodpercekben képes lettem volna széttépni őt. Éreztem a testéből áradó forróságot, ösztönösen nyomtam a csípőmet az övéhez és már semmi másra nem tudtam gondolni csak a szexre. Észbontó szexre! Hiszen ilyen szenvedély, ilyen vágyak mellett, csakis halálos lehetett vele az ágyban!

Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg minden porcikámon őt éreztem, szinte egymást lélegeztük, mégsem történt semmi. Egyre türelmetlenebbé váltam, zihálva kapkodtam a levegőt és a szívem is őrült módjára dobogott. Akkor egyik keze a derekamra csúszott, másik kezét pedig hajamba fúrta. Fulladás szorosan ölelt magához, és a következő pillanatban ajkai, ajkaimra tapadtak.

Nem merem szavakba önteni az érzést, amely akkor futott végig rajtam, amikor megcsókolt. Libabőrös remegés rázott meg, s egyszerre voltam a legnyomorultabb és a legboldogabb ember ezen a világon. A pokol és a menny csapott össze lelkemben ettől a csóktól. Koktél volt számomra villanyáramból. Ha nem ölelt volna olyan erősen, biztosan összecsuklottam volna. De ő ugyanúgy szorított magához, mint első alkalommal, amikor pofonnal végződött a próbálkozása...

Most azonban meg sem fordult a fejemben, hogy ellökjem magamtól. Érezni akartam őt, kényeztetni, magamba szívni illatát, hogy számára is olyan észveszejtő legyen ez a pillanat, mint számomra. Ezért egyre erősebben húztam magamhoz Pétert. Simogattam őt mindenhol. Kezem elkalandozott kemény fenekére, majd a nadrágja elsõ részén is látogatást tettem, hol gyengéden, hol erősebben szorítottam rá vesszõjére. Ilyenkor mindig a számba sóhajtott, de a csókot nem hagyta abba egyetlen pillanatra sem. Annyira vágytam rá, hogy legszívesebben belé bújtam volna. A bőre alatt akartam tovább létezni...

Észre sem vettem, mikor csúsztatta be egyik kezét blúzom alá, de már meztelen bőrömet érintette. Másik keze pedig teljesen átnedvesedett nadrágomat masszírozta, de nem merészkedett túl rajta. Ő is ruhán keresztül fedezte fel testem rejtett és kevésbé titkos részeit, miközben úgy csókolt engem, ahogy férfi azelőtt még soha. Én is átszellemülten barangoltam végig formáin, hallgattam egyre erősödő zihálását, éreztem izgatottságát és hasamhoz feszülő, fájdalmasan keményre duzzadt vágyát.

Egyszer furcsa érzés kerített hatalmába. Melegség öntött el, akadozott a légzésem, szívem metronóm módjára kalimpált mellkasomban, s minden izmom megfeszült. Az egész testem bizseregni kezdett. A fejem búbjától a lábujjaimig, a gerincem mentén szánkázott végig az élvezet bennem. Legszívesebben letéptem volna róla a ruháit, hogy érezhessem forróságát. Éheztem a testére, akárcsak ő az enyémre. Ő pedig egyre erősebben dörzsölte hozzám csípőjét, amitől mégjobban elborult az agyam. Minden rezdülését sokszorosára nagyítva éltem meg. Már képtelen voltam megtartani a saját súlyomat, amikor valahonnan távolról hallottam Pétert belenyögni a számba. Erõtlenül dõltünk neki a falnak, õ bele csókolt a nyakamba, s még hosszú percekig pihegtünk mindketten ott, összeölelkezve.    

Fogalmam sem volt meddig tartott ez az őrület, az viszont világossá vált, hogy nem csak ő élvezett el. Amikor az utolsó remegés is végigfutott testemen, kipirult arccal, ziláltan távolodtam el tőle, miközben leplezni próbáltam zavaromat. Nem Péter volt az első férfi az életemben de ilyen hatást még senki sem ért el nálam egyetlen csókkal és egy kis simogatással, mint ő. Abban biztos voltam, hogy halálos lesz, ha egyszer valójában megérint, de erre mégsem számítottam. A fejem zúgott, tekintetem ködbe borult, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Minden sejtem a folytatást követelte...

·         Ez fantasztikus volt – lihegte – te jól vagy?

·         Én...? I...iigen.

·         Szerintem, folytatnunk kellene – jegyezte meg kicsit bizonytalanul.

·         Ühüm – makogtam, mint egy félbolond, bár egy szót sem hallottam abból, amit mondott.

·         Ma nem érek rá, de holnap reggel eljövök hozzád, feltéve... feltéve, ha te is akarod!

·         Tessék? – ráztam meg a fejemet, hogy felébredjek.   

·         Jajj már! – csattant fel – add meg a telefonszámod és a címed – nyomott a kezembe egy papírt és egy ceruzát, amit a hátunk mögött lévő asztalról kapargatott össze.

Kezem öntudatlanul írta egymás után a számokat és a betűket. Sutba dobtam a racionalitásomat, s már csak arra vágytam, hogy ennek a csóknak folytatása legyen. Minden ízemben remegtem, amikor arra gondoltam, hogy újra érinteni fog, hogy hamarosan teljesen a Péteré leszek.