Hát akkor folyjon a vérem

Mire jó ez? Miért csináljátok ezt? Ne bántsatok újra! Hú...Nagyon megijedtem. De látom már, szép, csillogó, fénylő, dolgokat vesztek elő. Jaj, nagyon aranyos ez az angyalka. És már meg is koronáztok. Csodásan bántok most velem. De érzem, hogy fáradok. Miért van ez? És miért fáj még mindig nagyon? Tudjátok, ott, ahol megsebeztetek. Nem fog már begyógyulni? Nézzétek, milyen sok darabka potyogott le rólam. Ó, már világítok is. Nevettek és boldogok vagytok, ennek én is nagyon örülök. Most meg dobozkákat raktok be alám. Körém is gyűltök, látszik a gyerekek arcán is, hogy számukra ezek az év legszebb pillanatai. Tetszem nektek, látom, hallak titeket. Jönnek a rokonok, nekik is tetszem, a gyerkőcök még meg is simogatnak és nézik, tapintják a tüskéimet. Ne féljetek, nem azért vannak a tüskéim, hogy bántsalak titeket! Senkinek nem akarok fájdalmat okozni. Jó itt bent, a melegben, így sokkal kellemesebb. Bárcsak ne fájna a sebem, akkor én is felhőtlenül boldog lehetnék. Persze így is csodás minden, de sajog még a sérülésem helye.

Már napok teltek el, minden mesés. Csak egyre jobban fáradok és nem csillapodik a fájdalmam. Talán ez a sok szeretet fokozatosan begyógyítja a sebeket. Mosolygok. Ők nem látják, de ugyanolyan boldog vagyok, mint ők. Már nem félek, itt jó. Kezdem megszokni az új otthonomat. De az miért van, hogy egyre több tűlevelem hullik le?

Itt a szilveszter, móka és kacagás járja át az új lakhelyemet. A szülők társasjátékoznak a gyerekekkel és aranyos meséket néznek. Még mindig van a mézeskalácsból, a kicsik azt majszolják. Imádom az illatát. Örülök, hogy ilyen csodásan indul az év. Beköltözhettem egy nagyszerű családhoz, végre tudom, hogy igazán otthon vagyok. Boldog vagyok, annyira boldog, amennyire még sosem voltam az. Talán ez a szép díszítés marad már az állandó ruhám, nem bánnám. Viszont nehezebben kapok levegőt és még mindig fáj a sérült részem. Biztos, csak egy kicsit megfáztam.

Január 6-a van. Figyeltem, mikor kitették az új naptárat és számoltam a napokat és ezt a hét nevet is megtanultam már. Nem is volt olyan nehéz. Az állapotom nem javult, de a lelkem öröme gyógyítja minden fájdalmamat és már jelentéktelenné válnak. Nem számít, csak hogy végre szeretnek és megbecsülnek. Közel lép hozzám a ház ura. Ó, ne, ezt miért csinálod? Miért nem maradhat rajtam mindez ruhaként? Újra ugyanolyan leszek, mint a többiek. De hátha új ruhát adnak rám! Mert nagyon figyelmesek ám és tekintettel vannak rám. Nem. Miért? Miért nem kapok új díszetek, miért csupaszítottatok meg ennyire? Nem tetszettem már nektek? Most szomorú vagyok, nem halljátok, de kicsit pityergek. Ne! Most mit csinálsz velem? Jaj, miért emelsz ki a helyemről? Miért vonszolsz? Ne tedd ezt kérlek, most félek nagyon. Meg kell nyugodnom, lehet, hogy csak meg fognak gyógyítani, hogy többé semmim se fájjon. Jaj, de hideg van idekint, miért hoztál ide? Te nem fázol? Ezt miért csináltad? Miért dobtál ki ide, a semmi közepére a hóba? Bocsáss meg, ha valakit megszúrtam a tüskéimmel, nem szándékosan csináltam, higgy nekem! Ne menj be! Nem hallod, hogy neked kiabálok? Legalább felelj, mondj valamit! Nagyon fázom. Most még jobban fáj a vágás helye. Minden olyan csendes. Csak én kiáltozok, de senki nem törődik velem. Kérlek, fogadjatok vissza újra! Gyerekek, legalább ti gyertek ki értem! Brr, már teljesen átfagytam. Lehet elfagyasztják a sebemet és visszavisznek. Már besötétedett. De szépek a csillagok! Jaj, de nehéz mély lélegzetet venni. Nem érzem a porcikáimat. Valami fájdalmat mégis érzek. Későre jár. Hallotok?! Szerintem így már jobban leszek, visszavihettek! Semmi reakció. Nehezemre esik a beszéd is. Tudom, hogy vége. Nem akartam, hogy így legyen vége, nem akartam, hogy vége legyen. De most úgy érzem, elalszom. Hűha, milyen aranyos angyalkák repkednek felém, biztos ők jöttek a megsegítésemre. Kicsit homályosan látok. Most már tényleg aludnom kell. Lebegek, ezt érzem. Alszom, de mégsem. Ez hogy lehet? Azt a! Még csodásabbak a csillagok így közelről. Végre nem fáj semmim. Sokkal élesebb lett a látásom is. Még utazok. Minden olyan szép. Nem tudom még, hová megyek, de az agyalok segítenek.

2013.12.24.

Már 1 hónapja növekvő, óriássá bontakozni akaró szakállam le kell borotválnom. Szembe álltam a fürdőben a tükörrel, két karommal megtámaszkodtam a mosdókagylón. Gondosan beáztattam az arcszőrzetemet, borotvát ragadtam, s hozzá láttam ahhoz, hogy simává varázsoljam, teljesen üressé az ábrázatomat. Utána persze gondosan használtam az arcszeszt is, nem készülhetek hányaveti módon az alkalomra.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, most mégis megnyugvással tölt el. A hajam is rémes volt. Ollót ragadtam, s próbáltam igazi fodrászként alkotni azokban a percekben. Most már ez is készen van, szépen lesimítva, rákenve egy kis zselé, felkészültem ebben a tekintetben is. Fújom a parfümöm. Azt, amit a legfontosabb napjainkon is használtam. Jut a nyakamra is, ahol az arcszesz nem érte, a csuklómra is, pont úgy, hogy jó legyen, hogy ne legyen taszító, de érezhetetlen sem. Csodás a reggel. Az ablakon beszűrődik a fény, madarak röpködnek boldogan, dallamuk hallatszik. Szól egy vidám dal is. Ahogy mondja: „Ez nem könnyű”. De annyira nem is nehéz. Olyan az érzés, mint mikor Hozzád készültem, persze most ez teljesen más lesz, de most elöljáróban az érzés ugyanaz. Van izgalom, van várakozás, kicsit görcsben a gyomrom, de tudom, ez így jó lesz majd. Nem felejthetek el semmit. Felöltözök. Olyan elegánsan, azért ez mégis csak létem legnagyobb eseménye lesz. Gondosan kiválasztom az öltönyt, az inget, a nyakkendőt, persze a cipőről és a többiről sem feledkezem meg. Ez ugyanarra a napra, azokra a napokra emlékeztet ez a készülődés. Most is minden megvan már beszélve, mindjárt dél. Akkor mennem kell. Elkészültem. Szöszmentes a ruhám, a hajamon még pár simítást végrehajtok, 20'-as évekbeli eleganciával fogok indulni. Kilépek az előszobába, minden a helyén, mindennek így kell most lennie. Tisztának érzem magam, mindenhogy, de már-már remegek, mint akkor. Nagyon várom, hogy dél legyen. Kicsit ettem korábban és ittam is egy pohár vizet, több nem megy, nincs többre szükségem. A zenét is kikapcsolom, végigment még utoljára az indulás előtt. De most így is minden dalol.

Felkészültem. És most kopog, mennem kell. Minden olyan csodás megint, fénypompa, továbbra is dalol minden, boldog a világ. Nyitom az ajtót. Már felkészültem a Halálra.

2013.11.20.

Bent ültünk a kanapén akkor. Egymással szemben. Így tőlem balra, Tőled pedig jobbra volt az ablak. Az ablak alatt elfutott a kis elefánt. Ragyogóan sütött akkor a Nap. Előtte is, utána sötétedni kezdett, de Te akkor is ragyogtál. És megállt az idő. Dalolt minden láthatatlan porszem, a sötétség, a fény, az angyalok, a kis elefánt is boldog dalokat trombitált. Tudtam akkor, hogy az élet végtelen, hiszen így meg lehet állítani az időt. A megállott percek nem nehezedtek ránk, nem nyomták vállaink, csak puha kezükkel simítottak minket, s ajkainkon keresztül megindult a varázs, a felhők fölött járás, a mosolygás egy másik világból, amit jelenné varázsolt a végtelen, a megállított idő. Közelség volt csak, a távolság megszűnt létezni mindennel együtt. Akkor nem jártak a villamosok, az emberek megálltak odakint, a buszok sem mentek, minden mozdulatlan volt, csak mi csilingeltünk együtt a végtelen idővel és benne. De a kis elefánt mozgott a többiekkel, akik ebben a varázs-végtelenben részt vettek velünk. Boldog volt ő is, hiszen jelen volt, kiből fogant, hiszen ő is ennek a varázslatnak a gyermeke. Én is akkor születtem újra, vagyis akkorra ért véget újjászületésem. És nem volt vér, nem volt gyötrelem az ágyon, csak lágy szellővel bújtam elő, suhanva ebbe az újfajta, csodás világba. Varázsmadarak keringtek bent, a többi csoda-lénnyel együtt. A kis elefánt kint futkosott, szemeiben a csillogó boldogsággal, hiszen ő így tudott repülni, ahogyan akkor mi is szárnyaltunk. Akkor a halál nem létezett, csak a szépek, a csodák születése, hiszen ez erre alkalmas, és ez mindennél lenyűgözőbb és fontosabb. A csend nem volt fájó, nem volt kínos, és hallhatatlan dallamok muzsikáltak nekünk. Nem volt mitől félnünk, akkor nem létezett a magány, az erőszak, csak mi voltunk és a varázslat.
Később kimentünk, elindultunk. De minden ugyanolyan volt, nem változott semmi. Ajkaink újra varázsdallammal szóltak és nevetve, mosolyogva, mágikusan rezdültek. A kis elefánt is jött velünk, hozzánk bújt, ott volt és a többiek is, akik e világnak a szülöttei. Kettéváltunk aztán, s azt hittem, hogy újra elindul a nyűgös, szürke világ felváltva a csodát. De nem így történt. Elhaladtam, de megszűnt onnantól kezdve a távolság, mi soha nem lesz már, s nekünk dalol mindkét kis elefánt. Hiszen egy maradt Veled, s a másik pedig jött velem, ki azért fogant ugyanolyannak és ugyanannak, mint ki Veled van, hogy a távolság soha többé ne létezhessen.

2013.11.14.