halasi_anita_versek

Az erdőket bús szellő járja át,
Hordozza az emberek bánatát.
Hordozza a kínt, amit éreznek, 
Hordozza a fájdalmat, amitől véreznek,
Hordoz bűnt, s hordoz szenvedést,
Hordozza a holnaptól való rettegést.


Látta a születést, s látta a halált,
Látta a lelkekben a magányt.
Látott anyát, s látott gyermeket,
Látott könnycseppel teli szemeket.
Látta az apát és látta a harcot,
Látta a sok reményvesztett arcot.


Meséli a napvilágot s meséli a mennydörgést,
Meséli a küzdelmet s a fájdalmas üvöltést.
Elmondja, mit éreznek az emberek,
Elmondja azt, amit szóval nem lehet.
Elmesélte fűnek, elmesélte sziklának,
Elmesélte a fáknak, s elmesélte a világnak.

Sírva kértem Istent, hogy legyek szeretve,

Ehelyett, könnyeket kaptam a szemembe.

Kerestem én az érzést, de hiába,

S már megőrjített állandó hiánya.

Sírva kértem, had lássak még csodát,

Helyette hátamon éreztem lesújtó ostorát.

Majd összetörtem akkora fájdalom kísérte,

De mai napig nem jöttem rá a Miértre.

Sírva kértem Istent, had legyek szabad,

De csak nagyobbak lettek azok a falak.

Próbáltam átmászni vagy ledönteni őket,

De egy magamfajta nem győzhet.

Sírva kértem, bűneimre a bocsánatát,

Elvesztve már minden remény sugárt.

Néztem az égre, s hallgattam ahogy morajlott,

Utat tört a fényesség, s a felhők közt sugárzott.

Őt láttam, s folyt le az arcomon az izzadtság,

Nem álmodom, ez bizony a valóság.

Hasított belém az érzés, mint valami éles szabja,

Így szólt akkor hozzám, Isten dübörgő hangja.:

Ahhoz, hogy élhess csalódni kell,

Van, hogy fizetsz a könnyeiddel.

El kell engedned a múltadat, a jövődért cserébe,

S megkaphatod amire vágysz, jó tetted helyébe.