Iskola előtt

Drága kicsikém! Ez a nap is eljött.

Most épp érzelmi örvénybe kerültünk (megint), ezúttal mind a ketten. Általában nem szoktunk egyszerre, de ez a változás elég nagy és most veled együtt könnyezem, pedig anya nem nagyon érzelgős típus, mint tudod. (A kemény kéreg néha megtörik, ha alatta ekkora tomboló mélység dúl...)

Pénteken volt az utolsó napod az óvodában, bár most a kétségbeesett könnyeid látva erősen látom, hogyan könyörgöm ki jövő héten, hogy csak még egy napot had menjél úgy mint régen. Hogy immár tudatosan is elbúcsúzhass a kedves kis megszokott óvodai tárgyaktól és tevékenységektől.

Nem fogjuk fel, milyen is az, ha valami már nem lesz többé, csak ha már valóban nem kaphatjuk meg, ilyen az emberi természet.

És én éppoly kétsegbeesett vagyok, mint Te, hiszen nem fordulhatunk vissza, nem állithatjuk meg az időt, Te egyre okosabb és nagyobb leszel, nekem meg egyre kevesebb hatásom lesz a fejlődésedre, a szokásaidra, a viselkedésedre. Nem marad más, mint a példamutatás és támogatás eszközei.

És persze elsősorban a szeretet. Ezek a nagy változások mindig jók valamit megtanítani, megmutatni. Most például azt, hogy mennyire fontos, hogy a rohanó hétköznapok és az egyre gyakoribb napi rutin vitatkozások közepette ne felejtsem el megmutatni, éreztetni, hogy mennyire szeretlek. A könnyeknek ki kell jönniük, a változások kéretlenül és elkerülhetetlenül megtörténnek, de ami mindig biztos, az a szeretet, amit érzünk irántad. Apa ebben nagyon jó társ, nekem még kell egy kicsit fejlődnöm ebben, hogy mindig erre gondoljak, bármi is történjék, hogy néha pusztán csak a szeretetre van szükség, hogy átlendüljünk, hogy átmenjünk a hídon, hogy megnyugodjunk, hogy erőt vegyünk, hogy elég bátrak legyünk. Azt hiszem ezt most én is megtanulom apával és Veled és remélem ez erőt fog adni Neked is kicsim. Szeretném, ha mindig tudnád, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretlek.