Elégett éjszaka

Csak vártam és vártam,de nem jött semmi sem.

Csak álltam, és néztem,

hogy lobog a tüz a szemekben.

Viharos, elmosódó képek,

Boldogság a falakról illatozik.

Mint a régi házakról a vakolat,

Súlyos könnyek úgy hullanak.

Eröltetett lépések,nehéz menetek,

Fájnak a csontok,térdek és kezek.

De még menjünk pár emeletet.

Egy csendes hang ordít:

Állj már meg,pihenj egy keveset.

Bennem tűz lobog,

Hogy álljak meg,ha akkor meghalok?

Hirtelen a sötét falak fényt árasztanak.

Ez nem a nyugalom színvarázsa...

Vakító,dühös lángok ezek.

Elfáradtam,tovább nem mehetek

Leég a tető,borulnak a falak,

A néma hang felsíkít

A lábam földbe gyökerezett,

Égnek ,füstölnek az emlékek

Megjelent a néma hang gazdája

S a tűz egyszer csak kialudt.

Édesanyám állt ott,

Úgy mint régen mosolyogva.

Hirtelen belém mart utolsó mondata...

Mintha egy tóban feküdnék,

Olyan vizes ágyam huzata

Álmidtam,a néma hang megmentett

Aludni újra  én már nem merek