Vágy álmok...

Suttog a hold az égben, csendesen, csak lágyan bátorságot öntve megtaposott szívembe. A fájdalom csitíthatatlannak tűnik... A fejembe tömörülő emlékek maró méregként csorognak lassan oda-vissza, mintha szándékosan gyötörni akarnának.
Kegyetlenek... fájdalmas pillanatok, az ébredések után... fájdalmas tények, hogy nincs ott, hogy csak az emlékek hamis játéka feltételezteti velem, hogy él.
A csoda utáni percek, mikor kábán ülök az ágy szélén és néha órákba telik rádöbbenni, hogy csak álmodtam és a valóság, hogy elment és én soha többé nem láthatom.
Tehetetlen vergődés, sírás és mindez semmin sem változtat.
Elmúlik ez valaha?
Elmúlik a fájdalom?
Elmúlik a düh vagy a miértek kérdezgetés?
A jó ég tudja hányszor kerestem a jó megoldást... hányszor buktam bele...
Tébolyult álmok, az igazságtalan valóság ez marad csak a sötétség után.
A tudat, hogy megbuktam, hogy belebuktam a tehetetlenségembe... már csak a maradék mozaikokat rakosgatom, a boldog pillanatok töredékét.
Búcsút intek a tegnapnak, és majd valamikor a mának is remélve, hogy lesz egy szebb holnap...