Az oldal tulajdonosa még nem írta meg az első bejegyzését. Nézz vissza később!
Főoldal | Blog | gyuszuki blogja | Gyerekeknek kategória |
In memoriam Dalolós¬¬ ;
Míg gyermek voltam e történetet szép mesének hittem,
hogy felnőtt lettem átgondoltam, s most szerte széjjelhintem!
In memoriam dalolós
Az öreg lakótelep kivénhedt házait pajkos csiklandozással ébresztgették a nyár végi hajnal első sugarai. Egy kevély, rekedt hangú autó közeledett a hunyorogva ásító kereszteződés felé. A morcosan villogó sárga lámpa előtt lassított, majd szürke, bűzös füstöt hagyva maga mögött, büszkén kidüllesztett lámpáival továbbsietett. A csendesen szunyókáló utca halk moraját, a közeli bolt lármája és valami egyre erősödő furcsa, csoszogással vegyes nyikorgás zavarta meg. Az utcasaroktól néhány méterre előbb egy jobb napokat megélt, kidőlt-bedőlt kerekű babakocsi, majd nem sokkal mögötte egy arra támaszkodó, hajlott hátú nénike jelent meg. Elhasznált, térképfoltos kabátjának súlya, meghajlott gerincét görnyedésig húzta. Vézna, fájdalmakkal vonszolt lábaira kidobott, ócska cipellőket húzott s azokat, hogy el ne szökjenek, fűző híján spárgával kötötte meg. Arcára mély árkokat szántott sanyarú sorsa, míg reszkető kezével rozzant kocsiját tolta. A bolt elé érve puttonnyá nőtt zsebébe nyúlt, s lázas keresgélésbe kezdett. E pillanatban kivágódott az üzlet vaskos ajtaja s egy utcára siető fiatal lány, az öreg hölgyet kocsijával együtt felborította. Nem tudsz vigyázni nyanya? Förmedt rá undortól eltorzult képpel, majd sértetten felvetette állát s rikítón csíkos harisnyájában a megálló felé sietett peckesen. Mielőtt a villamos végleg elnyelte volna, még utoljára visszanézett, gúnyos képet vágott s a jármű belsejébe lépett. A néni, a mindennapok mocskában ülve imáját mormolta csendesen. Ne büntesd őt kérlek! Bocsáss meg neki Istenem! Ahogy mondókája végére ért, apró nyögdécselések kíséretében feltápászkodott, s hogy fájdalmáról ne is tudjon senki, kedvenc nótájába kezdett. Gyönyörű hangját, rendkívüli hallását méltán irigyelhették a csillagok! Fiatal korában gyermekeit dallal csitította, s míg esténként halkan altatót dalolt, a megfáradt apró sereg ámulattal nézte. Néhány méterrel arrébb, újabb meglepetés várta! A semmiből egy fekete öltönyös, vörösen izzó szemű férfi toppant elé s huncut mosollyal üdvözölte. Fogadd el ajánlatom öreglány! Én gazdagságot, szépséget, boldog fiatalságot adok, s cserébe nem kérek mást, csak a lelkedet! Ez a kis apróság nem jelent neked gondot s te, ez után vígan élheted gyönyörű életed. A néni egy pillanatig úgy tett, mint ha az ajánlaton elgondolkodott volna, majd így szólt: Ne próbálkozz öreg patás! Veled sosem kötök üzletet! Azzal, mint aki jól végezte dolgát apró, cinkos mosollyal arcán, ismét énekelni kezdett. A feldühödött öltönyös egy darabig még furcsa nyelven mormogott s mikor a csoszogva billegő öregasszony beleolvadni látszott a messzeségbe, ahogy jött, oly hirtelen el is tűnt. Őt s a nénit aznap, már nem látta senki sem! A tomboló nyári nap tikkasztón vidám napsugár hadseregét hosszú csatározással győzte le a megkésve érkező, levéltáncoltató, csendes ősz. Az öreg lakótelep fáradtan nyikorgó ablakait egyre többször találta zárva, az utcán nyargalászó hajnali szél.
Egy hűvösebb reggelen a babakocsit toló nénit, néhány hangoskodó fiatallal hozta össze a mindig bolondozós, ostoba sors. Négyük közül három, hangoskodva ballagott, míg a legnagyobbik unottan, egy jókora almát rugdosott. A hölgy, mert napok óta nem evett, sóvár pillantásokkal méregette a sérült gyümölcsöt amint az, a szennyes aszfalt kövei közt, ide-oda csapódott. Amint közelebb értek, az elől haladó felkapta az almát, a néni elé tartotta és rákiáltott! Kéne mi, banya? Egy hirtelen mozdulattal kikerülte annak kinyújtott karját s az almát, a hölgy fejére tette. A másik, eközben melléjük ért s egy hatalmas ütéssel a gyümölcsöt, ripityára törte. E goromba tréfát üdvrivalgás és harsány nevetés kísérte. Az idős hölgy, egy darabig ájultan feküdt a földön, majd ahogy eszméletét újból visszanyerte, buzgó imádságba kezdett. Ne büntesd meg őket kérlek! Bocsáss meg nekik Istenem! E szavak elhangzását követve, bár erős szédülés és rosszullét kerülgette felkelt, s a darabokra zúzott almát halkan, dúdolva összeszedegette. Utolsó falatját még szinte le sem nyelte, amikor hirtelen előtűnt a fekete öltönyös, hogy ajánlatával őt, ismét megkeresse. No, öregasszony! Nem unod még a rengeteg fájdalmat? Én a lelkedért cserébe gazdagságot adok, szépséget és boldog fiatalságot! Ez a kis apróság nem jelent problémát neked, hisz gyönyörű életed lehet! Mondtam patás! Szólt az öreg hölgy. Nem kötünk üzletet! Ezzel fájdalmát legyűrve újabb, bánatos dalba kezdett. Az öltönyös, egy darabig még mormogott, majd hangtalanul csendben, a semmibe távozott. A környező házak vacogva öltötték fel fázós hósapkájukat s az emberek nagy része, meleg szobák mélyén, napsütötte tengerpartról álmodott. Az utcák, ahogy a fák s a bokrok is, fehér ruhába öltöztek és a hideg hóban, csak néhány kótyagos kerék s egy pár elkopott lyukas félcipő hagyott nyomot. A folyton éneklő öreg hölgy fejét zsírfoltos papírzacskó, míg roskatag vállait foszlott szőnyeg fedte. Kezére, egérrágta szakadt kesztyű került, de fiatalságának legszebb dalait most is, vígan énekelte. A konténer, mely egy közeli vendéglő asztalainak szemétbe került maradékát rejtette, a dalolós hölgy éléskamrája volt. Míg mások, fintorogva fordultak el mikor e nagy fémedényben keresgélni látták, addig ő, a mindenhatót dicsérte egy-egy körbeharapdált rántott hús láttán! Az utcán hangosan, viháncolva haladó iskolás csoport tagjai is kinevették. „Dalolós, dalolós, guberálós, csoszogós” kántálták szüntelen s ezen, még az utcán haladó járókelők nagy része is elmosolyodott. Az öreg hölgy bánatosan emelte fel fejét! Kis ideig nézte az elhaladó szépen öltözött gyereksereget, majd ismét imádkozni kezdett. Kérte a mindenhatót, hogy ne büntesse meg őket, hiszen kicsik még, nem tudják mit beszélnek, s hogy a néhány hete szívében érzett elviselhetetlen fájdalmat, szüntesse meg végre. Mivel a konténerben talált maradékból jól lakott, s mert a délutáni órák közelsége csak újabb gúnyolódások tárgyává tették volna, jobbnak látta elindulni. A behavazott járdán, ahogy máskor is, kaján vigyorral várta őt az öltönyös! Túlvilági fényben izzó szemeit rámeresztette s gúnyos hangon szónokolt. Utolsó esélyed hozom öreglány! Azt mondom, fogadd el rendhagyó ajánlatom, mert ha nem, pokolra jutsz, s ott veled többé kedves, bizony nem leszek! Én most sem mondhatok mást patás! Válaszolt a néni. Pokolbéli alkud nem érdekel s az általad nyújtott ajándék sem kedves nekem! Fittyet hányva az öltönyös dühödt mormogásának, a vastag hóval küszködve elindult, s hogy a fiatalság erejének, s gondtalanságának látszatát keltse, mosolyogva ismét énekelni kezdett. Az ördög, földhöz vágta embergúnyáját, s mert harmadik vereségét is elszenvedte nagyot dobbantott, és örökre eltűnt. A hosszú és kínos éveket megélt babakocsi, az első néhány gyötrőn megszenvedett méter után megállt, majd egyszerűen szétesett. Eltört tengelyéről a kerekek sorban lepotyogtak, s a rozsdás váz recsegve, oldalára billent. A néni hű társa, egy apró halálsikolyt hallatott, majd az öreg hölgy elterülő teste mellett végleg megpihent. A „dalolósR 21; minderről már semmit sem tudott!
Szemei előtt gyors egymásutánban visszafelé peregtek az évek. Kihűlt arcára sosem látott fagyos mosoly ült, s mielőtt szíve hallhatatlanságba öltözött, még utoljára hangok nélkül, énekelni kezdett. Kicsiny gyermek voltam még mikor e történetet elmondták nekem! Az óta, ha nyári estéken a tiszta, csillagos égre nézek, meglátom kedves arcvonásait s halkan dúdoló hangját is hallani vélem. Megfogadtam, a „DalolósR 21; unokájaként kapott gyönyörű örökséggel, ha tehetem mindig, mindenhol élni fogok! Mosolygok, énekelek, s örömömet, ahogyan bánatomat is, dalban mondom el.
Szerkesztő: gyuszuki
Figyelők: 0