csomorhenriett blogja

Kis kunyhó az erdő szélén

Írnia kell, azaz egyetlen dolog, amely feledteti bánatát, s levetkőzteti szorongó félelmét. Majdnem mindenki elhagyta már, s most édesanyja is beteg. Senki se tudja milyen érzés egyedül lenni és mindezt átélni. Születés pillanatában csak azzal foglalkozik az orvos, hogy élve kigyere az anyaméhből. Ha nem sírsz fel, mert már lila a szád, hátadat üti, hogy életet leheljen beléd. Neki kell a hálapénz, amiért világra segített sorsod alakulásával nem törődve.
Jázmint gyakran dühítik efféle gondolatok. Miért nem hagyta őt meghalni az orvos? Legalább lett volna értelmi sérült, hogy ne tudjon magáról semmit. Miért pont a testébe van bezárva?

Annyira szeretett volna szaladni, hegyet mászni, kétkezi munkát végezni, hogy kérges legyen a tenyere, s gyereket nevelni. Párjához bújni, s vigasztalódni a vállán.

Kedvetlen volt, írni kezdett, a sorok mögé bújt gondolatai szárnyaltak. Egy ujjal pötyögött a klaviatúrán, amilyen gyorsan csak tudott.

Újra gyermek volt. Nagyapja szeme fénye volt, mindig együtt játszottak kint a fenyők, s rózsák közt. Ezüsthajú nagyapja gondozta rózsakertjét. A kislány kék kis pedálos autójával ment utána. Csüngött nagyapján, úgy szerette, sosem szólt rá, hogy ne menjen utána, csak örömtől sugárzott az arca, amikor a kislányra nézett. Mindenkitől féltette rózsáit, de tőle nem. Menye gyakran kérdezte, mért nem szól rá, mint a többi unokájára, ha bemennek a rózsakertbe.

- Kérlek hagyd, olyan aranyos, mindig itt van körültem. - Vigyázok papára, nem bántom rózsáját! - mondta megszeppenve a kislány. Papája kivette kisautójából, hogy megölelhesse, a kislány kacagva felé nyújtotta kezét, s nyaka köré fonta kis kezét. - Látod, milyen szépek lesznek a rózsák, ha kinyílnak? Beleteszem a fekete hajad fürtje közé, gyönyörűségem, legszebbik vörös rózsámat. - Jázminnak nagy fekete szemei is mosolyogtak, olyan boldog volt. Elválaszthatatlanok voltak, rajongtak egymásért.

- Anyukád hívott, vár az ebéd, mennünk kell, csillagom. - Ne papa, nem vagyok éhes, ne vigyél be kérlek! - pityergett Jázmin. - Enned kell, holnap elviszlek az erdőbe, édesem! - Fekete szempár csillant papájára, s csókolta kedves arcát.

Ebéd után karjai közé vette a kislányt, s álomba ringatta. Végig tartotta, míg aludt, mert ha letette, rögtön felébredt.

Nagyapja gondolatai mindig a kislány körül forogtak. Unokája kedvéért lovat vett, s lovaskocsit csinált, a kislánynak pedig egy karosszéket faragott. Háta mögé rögzítette, hogy a kislány közel lehessen hozzá. Erdész volt, tüdő és szív asztmában szenvedett, így nem tudta a kislányt hosszan karjában vinni. Három éves volt Jázmin, és nagyon elevenke, annak ellenére, hogy nem tudott járni. Nagyapja eltervezte, hogy mindent megmutat szemefényének, amit csak lehet.

Már tíz éve nyugdíjban volt, unokája újra értelmet adott öregkorának.

Másnap reggel vidáman ébredt szemefénye. - Papa, papa, gyere be hozzám kérlek! - Nagyapja örömmel szaladt hozzá, boldogan felvette, sokáig ölelte. Jázmin olyan szeretettel puszilta, hogy mindig megkönnyezte. - Papa megint vizes lett a szemed. - Megijedt kicsit, s unokája letörölte. - Semmi baj, kincsem, csak örülök neked. - Én is örülök neked! - felelte a kicsi lány.

Reggeli után gondosan bekötötte a karosszékébe, s boldogan útnak indultak. Mindig ketten mentek, Jázmin sose sírt, hogy papája nem tudja ilyenkor ölébe venni. Megszokta, hogy a pacit vezeti nagyapja, mesél neki, Jázmin kis kezével papája hátát simogatja.

Kővestetőig mentek, ahol nagyapja kunyhója állt. A kislány jól tudta, hogy a papája keze munkája a kiskunyhó. - Papa most is fáradt vagy?

- Nem, csillagom, most boldog vagyok, hogy veled lehetek. Tudod, néha itt pihentem, amikor sokat dolgoztam. Nénikkel, s bácsikkal facsemetéket ültettünk, hogy szép legyen az erdő.

Zöldlombú fák alatt sétáltak, a kislány egyszer csak felsóhajtott, nyakához bújt és puszilta. - Drága papám, te vártál engem? - Igen, kicsikém, nagyon vártalak téged, felújítottam a kunyhóm, mert ide szerettelek volna hozni, megmutatni neked, hol örül az ember lelke legjobban. Én szememfénye, olyan boldog vagyok veled. - Úgy szeretlek téged, drága papám. S újra letörölte nagyapja vizes szemét.

Elsétáltak a kispatakig, ahol a kislányt már vezette papája. Bal kezét fogta a kislánynak, s hagyta, hogy lépkedjen egy kicsit. - Ügyes vagy, kicsim! - felvette, s a kislány úgy ölelte, mintha soha nem engedné el. Visszamentek a kunyhóig és bementek egyet szundítani. Nagyapjához bújt Jázmin, s mélyen elaludt. Mindig sírni kezdett, ha hazafelé indultak, hiába mondta neki papája, hogy este jönnek majd fülesbaglyok, s megijedne, ahogy huhognak.

- Veled nem félek, drága papám! - kis kezeivel papája arcát fogta és könnyei potyogtak. - Kicsikém nem teheted ezt velem, haza kell mennünk. - De itt szeretek lenni veled, s az ágyadba feküdni. - Otthon is velem alhatsz, megígérem, kicsikém. - Ahogy feladta rá kabátkáját, eltűnődött a kislány ragaszkodásán. Gyenge szíve majd megszakadt, s befelé hulltak fájó könnyei. A kislány egyetlen öröme életének, s szeretne vele maradni, de félt is éjszaka, nem volt biztonságos a kunyhó egy pici lánnyal. Felvette unokáját, megtörölte könnyes szemét, s hosszan csókolta. - Nyugodj meg, kicsim kérlek, amikor csak szeretnéd, eljövünk megint. Tudod, angyalom, mindig veled vagyok. - Jázmin csak hallgatta nagyapját, s arcát simogatta. - Drága papám, hadd tegyem fel erdész kalapodat, nehogy megfázz. - Feltette papája fejére kalapját, s arcához simult unokája.

Azon az éjszakán papáját gyengéden átölelve aludt. Álmában kacagott is, néha papáját kereste. - Itt vagyok, csillagom, aludj nyugodtan, nagyon szeretlek! - suttogta. Fél éjszaka csak nézte, s simogatta, közben örült a szíve, hogy gyönyörűsége vele van.

Nagyon sokáig idejártak, mire Jázmin felcseperedett, jobban ismerte az erdőt, mint a saját tenyerét. Imádták az erdei bíbor színű hajnalokat. Ott álltak egymást átölelve közel a patakhoz, és együtt várták a fenséges csodát. Amikor a vadak gyorsan, s mély nyugalommal jönnek szomjukat oltani a patakhoz. Aztán újra megbújnak az erdő mélyén.

Évekkel később nagyapán elhatalmasodott a betegség. Búskomorrá vált, naphosszat csak feküdt vagy ült csendesen.

Jázmin hazatért hozzá. Szeretett nagyapja épp aludt. Óvatosan bebújt hozzá az ágyba, sírva átölelte, simogatva csókolgatta. Nagyapja keze unokáját érintette, meglepődve ébredt. - Hogy kerülsz ide, édes csillagom? - kérdezte elérzékenyülve. - Hiányodtól égett a szívem nagyapám, s azt hallottam, beteg vagy. - Nagyapja ölelte. - Nincs semmi baj, angyalom, ne félj, kérlek. - Megint sugárzott az arca a mosolyától, mert szemefénye vigyázott rá. Egybeforrtak a nappalok és éjszakák, itatta, s etette, hogy újra erőre kapjon. Jázmin nem engedte, hogy papája elhagyja magát, naponta kimentek sétálni az udvara. Hintaszékébe ültette, s betakarta, meg ne fázzon. Megölelte, s el akart menni. - Kicsim kérlek, ölelj még. Ne menj el kérlek, tudod, nekem semmi sem olyan fontos, mint te. - Leült mellé, ölébe hajtotta fejét, kezét simogatta. - Édes Jázminom, egyszer még szeretnélek elvinni az erdőbe, ahol olyan boldogok voltunk. Kicsi angyalom, csak úgy tündököltél sárga kis ruhácskádban. - Papám ne sírj! - Jázmin ránézett, vacogva hullottak könnyei. - Gyere drága csillagos papám, bemegyünk a melegre, odaülünk a tűz mellé. - Jázminkám csillagom, fektess le, angyalom, s ha lehet, maradj ma még velem! - Bementek és lefektette. Zokogva mellébújt, abban a percben nem tudták, melyikük szíve fájt jobban, csak azt érezték, képtelenek elengedni egymást. - Hadd csókoljam homlokod, Jázminkám, gyere közelebb, nagyon fázom. - Szorosan átölelte nagyapját. - Soha nem fáztam ennyire, pedig már tavasz van. Ilyenkor legszebbek a fák, amikor virágot bontanak. Beteg, s öreg vagyok, mindig azt szerettem volna, hogy mindent megmutassak neked, de nem sikerült. Tudom, az erdőbe már soha nem jutok el veled. Drága szememfénye, kérlek emlékezz rám, ott leszek az erdőben minden fában, s vadvirágban, s vigyázni fogok rád. - Ne törd össze a szívem, nem mehetsz még el, papám! - zokogta Jázmin. Kezét unokája szívére tette. - Itt leszek neked mindig! - mondta keserűn.

Éjszaka leple leszállt már, nagypapa elaludt, s Jázmin forró húslevest húzott tálcán. Homlokát cirógatva ébresztgette, fáradt két szemét bágyadtan kinyitotta. - Kicsikém, mi a baj? - Hoztam egy kis húslevest, gyere igyál, drága papám. - Felült, kezébe adta a poharat és megitta. - Hozhatok még? - Nem kicsim, köszönöm. Feküdj mellém, kincsem, hadd nézzelek hosszan átölelve. - Nem tudom, mi volt velem. - Sokat voltunk kint, és átfáztál, papám. Nagyon megijedtünk mindketten, soha többé nem tudlak magadra hagyni éjszaka. Nem lennék nyugodt, aludni sem tudnék mert nem hallanám szuszogásodat. Drága papám, alhatnék veled örökre. - Nagyapja öreg szíve nagyot dobbant, mint sok évvel ezelőtt az erdőben, mikor unokája megígérte, hogy vele alszik. Csak most fordítva volt, papája könnyezett, nem unokája. - Kérlek, nyújtsd felém kezed, hadd fogjam, kincsem, nélküled keserves minden pillanatom. Én szememfénye, kitárt karokkal várlak, aludj velem, amíg csak szeretnél.

Még egy hétig ágyban, s párnák közt tartotta pápáját. Minden pillanatában ráfigyelt, s nagyon sokat olvasott neki. Nagyapja mindig ölébe hajtotta fejét, hátát mindig külön takargatta. Néha megfordult hogy meleg tekintettével Jázmint nézze. Csodás, nagy szeme ragyogott, arcát simogatta, s Jázmin tenyerébe hajtotta fejét.

A séta még nagyon nehezére esett, Jázmin nem erőltette. Féltette nagyon, hogy újra baja lesz. Ha ki is ment, hamar vissza is jött, mert érezte, hogy unokája hiányolja. - Nem volt kedvem kint lenni nélküled, kincsem! - s hosszan ölelték egymást. - Borzasztóan rossz, ha nem vagy velem, drága papám! - mondta elérzékenyülve. - Nekem is, kicsikém! - felelte elcsukló hangon. - Minden nap sétálunk kicsit a fenyőid, s a rózsáid körül, hátadra mindig felveszed a mellényed, hogy meg ne fázz. Úgy szeretlek, drága papám. - Mindig kitalálod a gondolataimat, kisangyalom, kezedet fogom, ne félj, kincsem! - szeme könnytől csillogott.

Asztalhoz ült, ott gőzölgött a forró csokija és egy keksz. - Édes papám, csak egyet egyél kérlek, és idd meg a csokidat. Annyira sovány lettél, nem akarom, hogy kórház legyen a vége. - Könnyek futották el a szemét. - Kicsikém, te tudod a legjobban, milyen voltam, hisz te voltál velem minden szenvedő pillanatomban. - Kezét fogta unokájának, tenyerébe rejtette keserű bánatát.

Az ágyára ült, Jázmin ölébe feküdt, átölelte sovány derekát, s sírt. Nagyapjának is potyogtak könnyei. - Kislányom, kérlek feküdjünk le, látni és ölelni szeretnélek, picit fázom is. Ma hűvös volt kinn, mióta beteg vagyok, azóta a rózsáim sem olyan szépek, mint rég. Egyetlen virágom ragyog éjjel-nappal, az te vagy, kislányom. Enni ugyan nem tudok, de igyekezni fogok a kedvedért. - Nem tudlak elengedni még, csillagos nagyapám! - s átölelték egymást, így aludtak el.

Éjjel pedig olvastak, ha papa olvasott, unokája szorosan mellébújt. Papája Jázmin ölébe hajtotta fejét, gondosan betakarta, nehogy megfázzon.

Soha többé nem mertek kimenni a kunyhóhoz. Jázmin féltette ezüsthajú drága nagyapját, nagyon törékeny lett. Változó volt egészségi állapota, ami gyenge lelkét nagyon megviselte. Egyszer el kellett válniuk két órára. Őrjítő kínzó fájdalom volt mindkettejük számára a hiányuk. Sírva megtanulták, egymás nélkül többé nem mennek sehova. Ölelve vigasztalódtak, nagyapja újra ölébe ültette, ahogy kislányként tette, de csak zokogott szüntelen. - Kislányom, itt vagyok már, nyugodj meg kérlek, semmi bajom, látod, drágám. Szememfénye, megszakad érted a szívem, angyalom! - ölelte, s csókolta szeretettel. Ezüsthajú nagyapját simogatva, könnyeit törölte bánatos szép szeméből. Arcát arcához érintette érzékenyen, meleg tekintetében vigaszt talált.

Munkám végére érve, nagyon fáradtnak éreztem magam. Érdekelt a könyv, melyet javítottam, ezért a kíváncsiságom néha felülmúlta az erőmet, s a vége felé, már igencsak vonzott a napnak bármely szakában édesanyám széles kanapéja. Itt jókat tudok aludni baloldalamon, annak ellenére, hogy ismét nagyon fáj a jobb csípőm.

Régi szép időkben, ha fáradt voltam, csak kimotoroztam a természet lágy ölére csacsogó patakomat hallgatni, és feltöltődve tértem haza.

Gyakran itt a városban is megtettem, míg nem volt karanténos helyzet. A szabályokat betartva szájkendővel néha motorozom, s akkor előjön a régi szép érzés. Direkt "harapom a friss levegőt", s zöldellő fák újra egymásba kapaszkodva bölcsőt alkotva, ringatják egymást.

Egyik nap, ahogy elnéztem ezt a gyönyörű látványt az előszobából, hirtelen édesanyám azt mondta: "Olyan, mintha az erdő szélén laknánk." A hatás egyértelmű, körbe vesznek a fák, csak nem tudok közéjük bújni.

A járvány miatt kialakult helyzet félelmet kelt, s a bezártság egyáltalán nem tesz jót senkinek sem . A konyhában szoktunk reggelizni, a nyolc órási hírekben sajnos mindig közlik, hogy hányan vesztették életüket. Borzalmas hallanom, mert meggyötör lelkileg. Gondolni sem akarok rá, de érzékenyebb napjaimban előjön a haláltól való félelmem. Nem szeretnék olyan embereket elveszíteni, akiktől örömöt kapok naponta.

A minap láttam egy filmet, a kis tóparti ház rengeteg fával lenyűgözött, s a látványa könnyeket csalt szemembe. Gondolataim szárnyra kaptak, s elképzelem milyen jó lenne abban a kis tóparti házban lakni. Ott semmi bajom nem lenne, rögtön megtanulnék ki-be menni a tóba, és úszhatnék naphosszat.

A bezártság ellenére is, vannak néha kisebb-nagyobb örömeim, amelyek a kusza mindennapokban nagyon fontosak, hogy kizökkentsenek az egyhangúságból, s akkor egy pillanatra fejem felett kisüt a nap, amely eltart egy darabig.   

Nekem nagyon fontos, édesanyám egészségi állapota. A gyógyszer nevét nem írom ki. Az a lényege, hogy a gyógyszert napi szinten kell szednie. Sajnos a karantén miatt teljesen kifogyott a bolt is belőle. Anya ezt tudta csak elhallgatta előlem, mert nem akarta hogy idegeskedjek. Láttam rajta hogy nyugtalan, anya mi a bajod kérdeztem egy kávé mellett.  Elfogyott a gyógyszer, s nem tudják mikor lesz újra szállítás. Mióta tudod kérdeztem. Egy hete válaszolta… s mért hallgattad el előlem kérdeztem. Mert tudtam hogy ideges leszel  persze,  hogy ideges vagyok a rossebb egye meg. Egy hét se telt bele, s itt volt a gyógyszer. Amit leleveleztem. egy kedves szaktanácsadóval.

Nagyon szeretem volna egy farmer kapucnis zipzáros  kabátot. Tudom sok a bajom, mert  általában csak derék s gombos kabát van. A gombokkal csak bajlódom, s a derék kabát nem előnyös. nem divatra kell, hanem hogy kicsit melegítsen is.  A boltokban nem lehet kapni, mindez megint csak álom marad gondoltam magamba.

Édesanyám ajánlott egy oldalt. Soha nem rendeltem netről, s nem is szerettek. Azért megnéztem, illetve néztük ki is választottunk egyet de azt simán elbuktam. Mert a kódot amivel aktíválom a terméket, azt is nekem kell megkeresni. S halvány ibolyám nem volt, hogy hol találok egy árva kódot.  Aztán feliratkoztam a hírlevélre s avval kaptam egyet. Az a feneség ebbe, hogy nagyon hamar elkapkodják a jó cuccokat. így buktam el az első farmerkabátom. De a második már sikeres rendelés volt. Hiába az ember állandóan tanul, hogy érvényesüljön a világban.

2020. május 3.