Wombat blogja

 

Kezdhetném az elején, de az mikor volt nem is tudom.

Talán végig sem gondoltam, hogy az élet, amiben élek, mennyire nem az enyém. Mindig viszhangzott valami hiány a lelkemben. Tettem furcsa dolgokat amik érthetetlennek tűntek abban a percben. De mégis tudtam vagy csak éreztem, hogy oka van a jó és rossz  lépéseimnek egyaránt. Éltem vagy csak léteztem nem tudom, volt célom, lehet több is, mint kellett volna. Fizettem tanulópénzt az életnek. Ha most azt mondanám megbántam, hazudnék. Ott és akkor is tudtam élvezni az adott pillanatot. Volt boldog és elégedett pillanat bőven. De a csend és az üresség ott kongott belül fájón. Sorolhatnám milyen történések amik szépen egymás után léptek be az életembe, lassan de biztosan tereltek arra az útra ahol most vagyok. Magyarázhatnám a bizonyítványt, de nem érdemes. Mint mindenki, cselekedtem jót és rosszat is. Igyekeztem mindig ember maradni, talán csak azt felejtettem el hogy az úton ne hagyjunk magunk után fájó lelkű érzelmi hullákat. Sötét kor, amiben vadul kerestem öntudatlanul valamit, valakit.

Ez a meder, amiben haladtam, éreztem hogy vezet valahová. Leéltem több, mint 40 évet, az élet nekem már nem tud újat mutatni, megtanultam magamat. Ami még fontosabb egy férfi életében, kezdtem megérteni a nőket. Nekem aztán egy nő nem...

Aztán eljött a nap amikor az élet megmutatta hogy kicsi Wombat ilyet még te sem láttál. 

A hely ahol történt nem lényeges. Nem szoktam meglepődni a szebbik nem látványától. Tehát csak sorban. Sok ember, izzadtságszag, nagy terem. Ebben a közegben itthon vagyok. Lassan szemlélek körbe. Okom van és célom hogy itt legyek. Nézem a csattogó fehér ruhákat. Aztán látok valakiket, akiket még sosem, szépen teszik a dolgukat. Jó csaj vonza a tekintetet.

 

 Nézem és leesik az álam. Majd megáll és rám néz. Nem hinném hogy volt parázs, ami úgy éget, mint az a szempár. Valami iszonyúan vonzott - húzott felé. De a józan ész vagy a megszokás rögtön riadót fújt, kerüld el.

 Vásárolni ment elhívott magával, és én mentem. Bambán lépkedve mellette hallgattam a csacsogását. Az agyamban meg zakatolt a hang: vele igen! Beszélgettünk, hogy mindenki hogy próbálja a maga kapcsolatát megmenteni. Makogtam hogy érdemes még egy esélyt adni annak a másiknak.    

Utánna nem láttam többet. Egy darab telefonszám maradt , amit félve nézegettem, de soha sem hívtam fel. Évek teltek el. Rájöttem ez a hajó amit valamikor együtt vezettem valakivel, elment nélkülem. Talán egy belső hang vagy nem tudom mi, de azt tanácsolta keressem meg. Gyenge próbálkozás, mai korunk vívmánya, írtam neki egy, majd mégegy sms-t.

 Ismét eltelt két hét, majd jött a visszajelzés megkapta. Megdobbant a szívem vártam a választ, ami jött is. Kimért volt majdnem hűvös, lassan jöttek mentek az üzenetek. Nem kerteltem,azt hiszem mindent egy lapra tettem fel. Megnyíltam, mint addig soha, életemben először éreztem, nem fogok hazudni és ezt a kapcsolatot nem fogom menekülőajtók nyitva hagyásával kezdeni. Talán két nap kellett hogy rendet, helyet vágjak az életemben. Azt akartam olyannak kelljek, amilyen vagyok, semmi máz. Csak az az ember leszek, aki mellett évek évtizedek múlva is felébredhet és tudja hogy nincs álca. 

Tehát mint mondtam beszélgettünk, egyik üzi a másik után. De találkozni vágytam. Tudtuk abban merül ki a dolog, hogy látjuk egymást és mélyen a szemébe nézhetünk a másiknak. Aztán eljött a pillanat, megint ruha csattogás, nézők, tömeg. Kerestem kutattam, de csak nem láttam, legfeljebb elsuhanni erre-arra. Beszélgettem nem is nagyon figyelve semmire és akkor talán megéreztem. Felpillantottam és ott állt előttem mélyen a lelkembe nézett. Nem a szemembe, a lelkembe.Visszahököltem egy szemhunyásnyira de egy órának tűnt. Aztán a tekintetekhez szokott lényem lelkem szemem válaszolt. Azt hiszem értette. 

Mély megnyugvás volt ez, szinte hihetetlen. Majd jött a várva várt kávézás, ott fogta meg először a kezem 

 

beszélgetés közben. Ismét botorkálás, mint amikor a zöldségesbe mentünk, úgy kísértem ki a kocsihoz. Elbúcsúztunk, majd üvöltött a hang: így nem mehet el. Már mentem is azért a csókért, amiért ma is az életemet adnám.  

 

Finom volt érzéki és lágy, de leginkább ismerős. Ott és akkor tudtam, hogy haza értem!