Tai blogja

Sajnos megint elutasitottak egy versemet ezert ide teszem fel. Borongos hangulatban irtam de semmi rendkivüli nincs benne szerintem dehat a poet.hu "ellenörei" tudjak miert utasitottak el

Téli rémség

Mély szomorúságból és keserűségből született ez a vers. 

Tehetetlenségemben azt hittem megbolondulok.

Az idő tényleg minden sebet begyógyít vagy csak eltompít és ellszürkít?

Halott gyermek

Megölted az unokámat,

nem is tudtam róla,

tönkretetted  palotámat,

nem is szóltál róla.

Gyógyszert nyeltél tudatlanul,

elindult folyamat,

elhajtattad váratlanul,

elhagytad kórházat.

Becsúszott a szegény pára,

ennyit mondtál róla,

szörnyű magas lett az ára,

mi a fejed  sújtja.

Nem menekülhetsz előle,

utolér a végzet,

soha nem juthatsz előre,

megtagadva részed.

Fejedet dugtad hurokba,

elkapott a sorsod,

öledet adtad zálogba,

kidobtad magzatod.

Ják, 2022 február 23.

Kedves Blogtársak, 

nem tették fel mert szerintük túl politikai szerintem eljön az idő amikor állást kellene foglalni valami ellen és valamiért..ezért született ez a vers tisztában vagyok Churchill igazságával

" Ahol a tisztesség véget ér,  ott kezdődik a politika"

Itt a vers:

Magyar kaloda

Előszőr észrevétlen  

fogságba

taszított a

fogcsikorgató

kaloda.

Mozdulni sem bírtam,

középkori tanoda.

Jöttek a kínzás eszközei,

a hatalom szelleme

belopakodott közénk,

a gyanakvás légkörét

építette körénk,

mint apró sörét,

bizalmunkat

szaggatta szét.

Lassan kerített be

 a bizalmatlanság

fújdogáló szele,

az alkalmatlanság

üvöltő szerepe,

a tékozlás

gyorsuló üteme,

a rablás

romboló  keze,

az iskolás

naiv emlékezete,

a gyűlölet

féktelen dühe,

a tanítás

hiábavaló igyekezete,

az ápolás

gyötrő szükséglete,

az írás

feszítő kötelessége,

irántunk érzett

nyomasztó felelőssége,

az olcsón  kitartottak

szorgalmas  igyekezete,

a szellemi fogvatartottak

reménytelen jövőképe,

a sors láthatatlan keze

jelenünket mérgezte be.

A zsarnokság éles kése

előszőr ujjainkat vágta le,

nem gyógyult be a sebe,

máris lábainkat célozta be.

Vértől csöpög tomboló ereje,

velünk elhitette,

nem menekülhet

énünk jobbik fele.

Torkunkon a kés éle.

mihez kezdjünk vele?

Gonosz a körmönfontság  

esze,

elhal a józanság lelke ?

Egyre gyorsuló örvényben

száguld nemes lelkünk,

nincsen törvényben

írott menedékünk.

Fuldoklunk a gorombaságban

az égbekiáltó, elnyomó

igazságtalanságban.

Millió a gyötrő kérdések száma,

fájóan kínzó a válaszok

hiánya.

Meddig tűrjük még a zsarnokság

kövér, bűzös leheletét?

Arcunkba lihegi

bűnös feleletét,

elöttünk fuldoklik,

porban haldoklik a

megerőszakolt

tisztesség,

Némán átlépjük

kínlódó  

megszaggatott testét.

Nem segítjük fel

haláltusájából,

inkább még kérnénk

megalázott sorsából.  

Önmagunk foglyaivá

váltunk,

Másokra hiába várunk,

elfogyott az áldásunk,

folyamatosan hátrálunk,

nincs bátorságunk

hogy erőszakmentes

forradalmat kiáltsunk.

Az utcán vonuljunk

jogállamot vágyjunk,

s addig némán álljunk

míg teljesül kívánságunk

s felépül szabad, független

országunk,  mit ismét

boldogan, együtt,

hazánknak hívhatunk.

Ják, 2022 január 19.

Sajnos ezt nem tettek fel mert fiatalok is olvassak de en szeretnem hogy legalabb itt megjelenjen




A fák levetették színes, bő ruháikat,
Némán meredeznek a rút hidegben,
Sárba tiporták éles, élénk álmaikat,
megfagytak vágyaik decemberben.

Megadta magát a sáros, göröngyös út,
Keresztbe fekszik a vándor bakancsának,
Felülete elrohadt gyümölcsként felolvadt,
Számolja az éveit barázdás homlokának.

Vicsorogva fáznak a lecsupaszított bokrok,
nem rejtegetik már a didergő szarvasokat,
felzaklatják a csendet gyilkos disznótorok,
kivárják a vadászok a meghalt agancsokat.

Kutyák ugató hangja veri fel a téli, alvó tájat,
farkukat csóválva, izgatottan lelkendeznek,
kiszolgálják az ölni kívánó elemésztő lázat,
gazdáik súlyos, sötét csizmáihoz dörgölőznek.

Eldördülnek a bús hidegben pusztító lövések,
fejvesztetten menekülnek szendergő álmok,
véráztatta földdé válnak a felpuhult töltések,
beteljesülnek a kegyetlenkedő, véres vágyak.

Zöldellő erdőben jártam,
hirtelen barna őzet láttam,
halkan a számat eltátottam,
a fák között meg-megálltam.

Ismét mozgás került elém,
a színeket már nem lelém,
felismerés hasított belém,
itt aknamezőn sétálok én,

mi bármikor felrobbanhat,
több millió darabra szabhat,
de semmi el nem pusztíthat.
csak az örök fénybe juttathat,